Hol vannak a magyarjaim?

 

Az utóbbi időben inkább csendben figyelek. Figyelek és tűnődöm. Nem, nem a politikára koncentrálok, hiszen az, amit ma politikának neveznek, messze áll a fajtám elképzeléseitől, gondolkodásmódjától. Figyeltem a kampányt, az embereket, a reakciókat és elkeserítő volt tapasztalnom, ahogyan a véleménynyilvánítás csalfa illúziójától megrészegülten, egymás torkának esnek, elvakultan gyűlölködnek.

Proli aggitátorok hergeltek és a nép mindig felült az éppen vele szembe jövő hazugságnak. Nem, nem vagyok hajlandó pártokat említeni, mert a pártokat sem mi találtuk ki és mégis oda jutottunk, hogy az emberek mára képtelenek pártokon kívül és felül gondolkodni. Tudatuk megrekedt egy bizonyos határvonalnál, akárcsak Magyarország Trianonnál és ezen a határon képtelen, de nem is akar senki sem átlépni, gondolkodásával túlszárnyalni azt.

Olyasmi ez, mint a vasárnapi kereszténység. Kényelmes, tetszetős és divatos. Hiszen, sokan vannak, akik minden vasárnap megjelennek a szentmisén és áldoznak – gyónás nélkül –, és istentiszteleten úrvacsorát vesznek – bűnbánat nélkül. Esetleg, a fotelek kényelmes ölelését élvezve kommentelgetnek ájtatosan egy-egy videón közvetített szertartás alatt. Aztán jön a következő videó és vehemensen, trágárul átkozzák a nekik nem tetsző embertársukat.

Mások persze, nyíltan ateisták, esetleg neo-keresztények, akiknek minden csakis a szeretetről és a megbocsájtásról, a másság elfogadásáról, a teljes önfeladásról szól. Csupán a más véleményen lévőt, a más korosztályhoz tartozót, a hitéhez ragaszkodót szidják és szemrebbenés nélkül lincselnének is…

A társadalom egyedei ma egyetlen dologhoz ragaszkodnak igazán és az nem más, mint a saját maguk vélt vagy valós jóléte. Elvégre – jóléti társadalommá váltunk és szinte kivétel nélkül mindenki gyorsan megtanult élni és visszaélni vele. A régi rendnek már az emléke is eltűnt és az erkölcs ismeretlen fogalommá vált. Ha valaki mégis említené, lenézően mosolyognak, akár a falu bolondjára.

Eltűnt az erkölccsel egy időben a kötelességtudat, a közösség iránt érzett felelősség és a hazaszeretet is. Nem a sűrűn hangoztatott üres szólamokra értem, hanem az igazit kérem számon, amiért képesek vagyunk habozás nélkül, bármit feláldozni.

Ehelyett azonban, a csonkaország két napja, két részre szakadva gyászol és örömködik a vélt jóléte, kényelme, biztonsága miatt és okán. Nem látják és nem látják be, hogy csupán egy régóta futó terv következő etapjához értünk, amelyhez lelkesen asszisztál – tudatosan vagy éppen tudatlanul – néhány nyomorult kápó.

Sajnos, nem jobb a helyzet a megszállt területeken sem, ám, ahogyan a csonkaország valódi problémáit nem látják, ugyanúgy nem látják és nem is akarják látni az idegenek elnyomásában élők bajait sem.

Nem akarnak tudni a tótok által nyomorított Észak-magyarországiak nehéz sorsáról és az erdélyi, partiumi, bánsági erőszakos elrománosításról sem. Pedig, ma Nagyváradon olyasmi történt, ami legfeljebb csak Afrikában elképzelhető, ahol junták felfegyverzett katonái törnek a keresztényekre, de a ma látottak szerint, ez Romániában is természetes.

Kedden reggel ugyanis, fegyveres csendőrök törtek be a nagyváradi premontrei templomba, a magyarul mondott mise közben, éppen az átváltoztatáskor. Ezalatt, az önkormányzat román tisztviselője és a végrehajtó a kolostor zárt, szent helyének – a klauzúra falát leromboltatva, erőszakos rablóként tört rá hátulról az apátra és a híveire! A megalázás és a meggyalázás csúcspontjaként, egyenként vette leltárba az ott található tárgyakat a végrehajtó. Talán, majd garázsvásárt rendez az önkormányzat és licitálni lehet a miseruhákra, cibóriumra és a monstranciára s az egyéb egyházi tulajdonú tárgyakra. Mert, bezzeg Románia a korlátlan lehetőségek tárháza!

 A történtek azonban, a legtöbb embernek nem érte el az ingerküszöbét – tisztelet a kevés kivételnek! Sem a keresztényekét, sem a „magyarokét”, sem az emberi jogokért és az esélyegyenlőségért küzdőkét. Pedig, ma csak egy templom, csak egy „makacs pap”, aki nem hagyja el a templomát és a rá bízott híveket, néhány magyar hívő, akik senkit sem érdekelnek, holnap azonban lehet áldozat egy intézmény, egy iskola, egy színház vagy akár a magánemberek. És nincs segítség, nincs helyi érdekképviselet, mert a magukat magyarnak és kereszténynek vallók valójában mindannyian az idegen hatalom által megfizetett, bármire kapható ócska kápók. Kápók, akik ma még nem hisznek Istenben… Effélék az RMDSZ helyi képviselői, például a korábban gyurcsányista Szabó Ödön, akik véletlenül sem a magyarság érdekképviselői és ilyen Várad jelenlegi, „szépreményű” püspöke, Böcskei László is, aki a segítségkérést válaszra sem méltatja, sőt a püspökség még a telefonokat is kikapcsolja!

A társadalom soraiban pedig, amely mára csupán egy kevert massza, minden zajlik tovább a maga útján. Védik a maguk jogosnak vélt jussát, közben bőszen hangoztatják, hogy ők magyarok. Csupán én kérdem meg halkan – szinte félve a nyilvánvalótól –, hol vannak az én magyarjaim?

CzA

Erdélyt románul tanítják – már imádkozni is

Erdély magyarságát immár több, mint száz éve minden eszközzel igyekeznek elrománosítani. Sajnos, sikeres az új honfoglalók kitartó próbálkozása, hiszen egyre fogy a magyarság. Megfélemlítéssel, deportálással, gyilkosságokkal kezdték. Ezután következett a románok masszív beköltöztetése, a népesség bekeverése. Ez is sikeresnek bizonyult, hiszen rengetegen vannak, akiknek a nagyszülei még nem beszélték a román nyelvet s mára, a vegyes házasságoknak tudhatóan, az unokák már nem tudnak magyarul. Ahol román nemzetiségű a házastárs, ott a gyerekek szinte kivétel nélkül románok lesznek. Sok idős embernek csendes fájdalma, hogy nemhogy a menyével, a vejével, de az unokájával sem ért már szót, mert meg sem szólalnak a nagyszülő nyelvén.

A másik sarkalatos pont az anyanyelvű oktatás ellehetlenítése, ami a szórványt megsemmisíti. És Erdély magyar lakossága, kivéve az egy tömbben élő székelyeket, szórványban él, elszigetelve, elfeledve, a világ szeme elől rejtve. Még a csonka Magyarországon sem tudnak róluk, magukra maradtak. Ez a sors sújtja a partiumi magyar lakosság nagy részét is, akik sokszor apró, eldugott falvacskákban élnek, vagy a nagyvárosok román többségű lakosságának árnyékában kénytelenek magyarul tengődni. Azonban, Kolozsvárott sem hall az oda látogató magyar szót, sem az utcán, sem az üzletekben, kivéve a nagyobb ünnepeken, amikor az érdekvédő, ám évtizedek óta a román politikumot kiszolgáló, és ebből meggazdagodott, magyarnak mondott párt szervez látványos magyarkodást, mutatva ország-világ előtt, hogy ott minden a legnagyobb rendben zajlik, a békés együtt élés jegyében. Nem, ez nem valós! Ez csupán csalfa hazugság.

Utoljára a magyarság igazi megtartó erejét, az Egyházat ostromolják, hiszen rájöttek arra, hogy amíg a templomokban magyarul csendül az imádság, amíg magyarul imádkoznak a Szűzanyához, amíg magyarul zendül fel az „Erős várunk nékünk az Isten”, addig él a magyar szellem, addig Mária kicsi magyar édenkertje maradunk.

A szervezkedés nem most kezdődött, hanem évtizedek óta zajlik, ám most látszik beérni a gyümölcse ennek az ördögi tervnek, aminek a végrehajtói a román politikusok, román görögkatolikus elöljárók, a szabadkőművesek. A legnagyobb problémát és a legfőbb kárt mégis a belső ellenség okozza. Passuth László szavai csengenek a fülünkbe: „hitetlen papok és áruló főurak országa vagyunk” és ez valóban igaz Erdélyre. Magukat uraknak és fölöttünk állónak érző, közülünk való árulók és hitetlen papok játszák a románok kezére, pénzért és hatalomért cserébe a megmaradt, de rohamosan fogyatkozó magyarságot és a magyar római katolikus egyházat.

S mindenek fölött ezt a beolvasztást maga a Vatikán is támogatja nemcsak szavakkal, ahogyan ezt maga Miguel Maury Buendia pápai nuncius nyilatkozta, hanem cselekedetekkel is, ha figyelemmel követjük a kinevezéseket.

A váradi, magyar nevű, római katolikus püspök egyházmegyéjének templomaiból eltűntek a magyar zászlók és egyre gyakrabban hallhatunk román nyelvű misét, de sajnos, nem csak ott tapasztalható ez a folyamat. A magyarok lassan, de biztosan megszokják a román misét, hiszen – ezzel érvelnek leggyakrabban – úgyis ez a hivatalos nyelv. A másik gyakori érv az, hogy sok a vegyes házasság.

Ezeket a tényeket figyelembe véve máris világosabban látjuk a váradi, premontrei-ügy valódi hátterét. Megérthetjük, hogy miért ennyire fontos a kiszemelt épületrész kiürítése. Nem, nem az osztálytermek számának bővítése a fő cél és nem is a felújítás. A fő ok, a 900 éves premontrei rend elüldözése Romániából. Mennyire visszás volna az, ha a magyar hívek a Szent László Székesegyházban tartott román mise helyett inkább a független premontrei templom magyar miséjét látogatnák! Mennyire célt tévesztene az elrománosítás, ha a magyarok makacsul ragaszkodnának a magyar nyelvű miséhez!

Miért idéztem, hogy hitetlen papok? Mert már nem hisznek Mária Országában, már nem hisznek Krisztus tanításában, sem a pápai átokban. Annál inkább hisznek a sokat ígérőknek, hisznek a fényűzésben, a nekik kínált előmenetelben. Talán ezeknek az ígéreteknek a rabságában cselekszik a váradi püspök is, aki Fejes Rudolf Anzelm O.Praem apátot a Vatikánban feljelentette és csonka Magyarországon rossz hírét keltette, elhíresztelve róla, hogy az apát makacs, nem hajlandó a párbeszédre.

Ugyanez a ragályos betegség kimutatható az RMDSZ képviselőinél is, akik a magyar kormányt is megvezették hasonló, aljas hazugságokkal. A premontrei apát pedig, az árulók és a hazudozók között egyedül maradt az igazával, nem hajlandó kiállni mellette sem a félrevezetett magyarországi klérus, sem a becsapott magyar államvezetés. Nem védi meg őt és a magyar hívek közösségét sem Azbej Trisztán, sem Soltész Miklós, mert a váradi püspök és a Bihar megyei RMDSZ mást mond. Ők pedig, hibásan döntöttek, mert nem a magyar híveknek, nem a magyar szavazóknak hisznek, de az apátot sem kérdezték meg arról, hogy mi az igazság. Egyedül maradt tehát, a premontrei apát az igazával, a román törvénykezéssel szemben is, egy Uniós tagállamban, ahol a törvények egyénre és ügyre szabottak és ahol Justitia bekötött szeme előtt bármi megtörténhet. Közben, mindenki cinkosan és cinikusan hallgat.

Az apátot törvényszegő magánszemélyként kezelik, és éppen húsvéthétfőn készülnek rátörni, az utcára hajtani őt és erről is hallgat mindenki. Az ügy lassan nemzetközi botránnyá dagadt, de a magyar, határon innen és túl, még mindig hallgat. Ilyenkor ellenségeink nyugodtan hátradőlnek és kivárják, amíg mi megsemmisítjük saját nemzetünket és vásári portékaként áruljuk kereszténységünket, annak még meglévő maradékát.

Azt hirdetik erdélyi főpapjaink, hogy a román és a magyar katolikusok egyek, legyenek azok görögök vagy rómaiak, ám, a március 12-14 között megrendezett konferencián – amely a mesterséges intelligencia keresztény médiában és a közösségi oldalakon való megjelenéséről szólt –, sem a váradi római katolikus püspök, Böcskei László, sem a váradi román görög katolikus püspök, Virgil Bercea, sem a román görög katolikus érsek, Claudiu Lucian Pop, sem a pápai nincius, Miguel Maury Buendia, sem a vatikáni román nagykövet, George Bologan nem állt ki, sőt, nem is említette a meghurcolt szerzetes „paptestvért” és meghurcolt rendjét, a Premontrei Rendet.

Ilyen hát, ez az egység és ez a szeretet, amely nemcsak az apát úr esetében jelzésértékű, hanem riasztó az egész erdélyi magyarságra nézve, akik lassan, de biztosan megérik, hogy évszázadok óta álló templomaikban tilos lesz a magyar szó. És lassan azzal is szemközt néznek majd, hogy kötelező lesz románná válni, különben, az egyház is kitagadja őket.

És ha igaz a beígért lehetőség, az erről szóló belső hírek, amelyek szerint Böcskei várományosa lehet a bukaresti érseki széknek, akkor a kép összeáll, mint egy Puzzle. Akkor a vallását megtartott, hűséges magyar és székely nemzet szemébe vághatják, hogy a bukaresti parancs magyar paptól, magyar érsektől való, így azt nekik is kötelező szolgálni. Ilyenformán értehető tehát, a román Márton Áron emlékév, a premontreiek eltörlése, a számos törvényszegés, az alkotmánnyal ellenkező, megparancsolt bírói döntés. Mert a Premontrei Rend nagyváradi felszámolása nem más, mint kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Trianon és Párizs utolsó fejezetéhez értünk, amelyben a „múltat végképp eltörlni” hivatottak megkezdték a teljeskörű támadást a Partium, a Bánság és Erdély magyarsága és székelysége ellen, hogy homogén állam részévé válhassék a megszállt magyar föld. Miguel Maury Buendia, volt pápai nuncius marosvásárhelyi elszólása már korábban sejttette azt, amit ma élünk: „Volt rá száz évük, miért nem olvadtak be?”…

Eljön az idő, amikor Csíksomlyón is szinkrontolmáccsal, vagy akár anélkül, románul hallgathatjuk a Nyeregben tartott misét. Hiszen Boldogasszony is magyar ferences kegyhely volt valamikor... 

Cz.A.

Magyar vérmérgezés Nagyváradon

 

Amíg az idei évet úgy kezdtük, hogy jobbra, könnyebbre vártunk, alig érkezett meg a tavasz, és rádöbbenünk, hogy itt állunk egy új, nagy háború küszöbén.

Mi éppen a közelgő választás eredményében látjuk megmenekülésünk zálogát, a megfelelő szövetségesekben és a külpolitikai rátermettségünkben reménykedünk. Ám, oda jutottunk, hogy a külső tényezők nyomatékosabban befolyásolják a jelenünket és megpecsételik a jövőnket, a megmaradásunkat is. Elengedhetetlen a rátermett vezető, aki tisztán látja az eseményeket és a közelgő veszélyt.

Ám, mi sem ülhetünk karba tett kézzel. A politika olyan, mint a kártya, néha 19-re is húzni kell, és szövetségesekből lesznek a legalattomosabb árulók, amint azt már megtapasztalhattuk történelmünk során.

Ebben a helyzetben csak magunkra és a hitünkre számíthatunk, ami megtartott minket a tatár dúlása során, a török iga alatt és a Habsburg uralom évszázadaiban is, valamint a kommunista diktatúra idején. Most azonban alattomosabban támadnak bennünket. A rabló államok területeinket, hegyeinket, erdőinket, bányáinkat, minden valaha volt gazdagságunkat megszerezték, de ez sem elég nekik. Útjukban vannak a magyarok, ezért aztán évtizedeken át ölték, elüldözték őket.

A megmaradtaknak igyekeztek elvenni a nyelvét, a vallását, a hagyományait. Bekeverték őket, nevüket saját nyelvükre írták át. Ma pedig, miután kevesen maradtak, igyekeznek a múltat is eltörölni. Elveszik a még megmaradt magyar tulajdonokat, ahogyan ez történik ma a három évtizede, mesterségesen létrehozott Szlovákiában (Észak-Magyarországon), a Benes-dekrétumra hivatkozva. Börtönbe zárják azokat, akik felemelik a szavukat ez ellen.

A román állam és a mindenhol jelen lévő szabadkőművesek még ennél is aljasabbak. A 900 éve alapított premontrei rendet szeretnék végképp eltörölni Romániában, a Partiumban, Nagyváradon. Egyszerre támadják a magyarokat és a renden keresztül a Katolikus Egyházat, a kereszténységet, végső soron Istent fogva perbe akárcsak annak idején a sátánista bolsevikok a Szovjetunióban.

Mert, senkit ne tévesszen meg a kommunikált látszat! A nagyváradi kilakoltatási ügy nem Anzelm apát kiköltöztetéséről szól. A nagyváradi cirkusz a premontrei rend elüldözéséről, a történelmünkben jelentős szerepének eltörléséről és megkockáztathatjuk, hogy a magyar nyelvű mise nagyváradi megszüntetéséről szól. Sőt, ha a reformátusok elleni támadást is számításba vesszük, a nagyváradi magyar keresztények üldözéséről beszélhetünk. 

Azt nagyon jól tudjuk, a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy Románia korántsem demokratikus és még kevésbé jogállam. Ott bárkivel bármi megtörténhet. És ehhez asszisztálnak saját, magukat magyar embereknek nevező árulóink, akik nem harminc, hanem két ezüstért is elárulnák, de el is árulják akár Krisztust is. 

A csonkaországban sokan vonogatják a vállukat a külhoni problémák hallatán, ami érthetetlen, hiszen, ha a magyarságot támadják, mindannyiunkat támadnak. A most szövetségesnek tűnő, saját területükön magyarokat vegzáló államok vajon mit tesznek, ha éles helyzetben kell kiállniuk Magyarország mellett? Talán, félreteszik a magyar-gyűlöletüket? Nem fognak éppen úgy a csonka Magyarország vesztére cselekedni, ahogyan teszik azt a területükön élő magyarokkal? Ezekre a kérdésekre kéne magunkban választ keresni, mielőtt kijelentjük, hogy most nem időszerű megvédeni sajátjainkat.

Talán, végignézzük, ahogyan a testvérünket agyonverik, mert maradt még a tányérunkon egy falat az ebédünkből? Majd nyáron sajnálkozunk az iskolaigazgatón, akit a tót bíró nyolc évre ítél és Anzelm atyán, aki addigra utcára kerül? Nosztalgiázunk majd képeket osztogatva a valaha volt premontrei templomról, amit addigra lebontanak? Emlegetjük majd, hogy Váradon magyarul is beszéltek hajdanán? Addigra már késő lesz.

Hagyjuk a külpolitikát vezetőinkre, de a sajátjainkat védjük meg, hiszen ebben mindenki felelős! Ha a háború szele minket is elér csak magunkra és a sajátjainkra számíthatunk! Amikor az ellenséges szláv harapófogó fojtogat és elárul, csak a magyarjainkra és a székelyeinkre számíthatunk és utolsó reményünk a hitünk Istenben. Ha széthúzunk, elpusztulunk, de ha együtt, összefogva védjük Mária országát, megmaradunk és hitünk segítségével gyarapodunk. Álljunk ki magyarjainkért és álljunk ki magyar kereszténységünkért, akkor a történelem viharai nem érnek minket felkészületlenül!

Ha a választási kampány őrülete elvonja a magyar társadalom figyelmét a magyarok elleni szlovák és román terrorról, akkor bárkit választ is a csonkahoni társadalom, ez a terror ránk is éppen olyan hatással lesz, mint a közvetlenül érintett magyarokra. Mert ha a test bármelyik pontját sérülés éri, az az egész testnek fáj, de a sebfertőzésből eredő vérmérgezés az egész testet pusztíthatja…

(CzA)

Anzelm atya szenvedi Márton Áron sorsát – bukaresti skizofrénia

Romániában a magyarellenesség ismét, újabb szintet lépett és amint az mindig történni szokott, az orvgazdáknak ismét akadtak magyar csatlósaik. Régóta dolgoznak a magyar lakosság számának csökkentésén, történelmünk meghazudtolásán. Lerombolták falvainkat, betelepedtek városainkba, megszüntették iskoláinkat, megaláztak, tiltották nyelvünket, amit nyerítésnek gúnyoltak, kitelepítettek és agyonvertek embereket, papokat és most úgy ítélik, hogy ez mégsem volt elég hatékony. Rájöttek arra, hogy ha kerékbe törnek is, a magyarságtudatunk, a nyelvünk, a hitünk megtart bennünket és a lángokból is újjáéledünk. 

Most ezt a hitet és a reményt – az utolsó mentsvárunkat készülnek elvenni tőlünk. Csendben, szisztematikusan osonnak be templomainkba és immár románul csendül fel az Úr dicsérete. Román nyelvű kórusok zengik ünnepeinken a halleluját és a református templomokban románul is prédikálnak, hogy értsék azt a román(?!) hívek is. Miközben a vatikáni követ a katolikus iskola létéért összehívott tárgyaláson, Marosvásárhelyen, azon értetlenkedik, hogy miért nem olvadtunk még be, ergo… miért nem tűntünk még el nyomtalanul, a bukaresti, mindenkori kormánynak kolonc vagyunk és a saját képviselőinknek bevételi forrás. Néha, a szavazások idején aduász, máskor bűnbak, hasznos hülyék vagyunk.

A zúgolódó székelység komoly problémává nőtte ki magát, hiszen a román többség már azt latolgatja, hogy példát kéne venni róluk, ezért az ukrán kormányt támogató kormány olyat tett, ami példátlan a román parlament történetében; egységesen megszavazták a Márton Áron Emlékévet, a nagy székely püspök születésének 130. évfordulójára. Mielőtt bárki is félreértené, nem azért tették, mert hirtelen megszerettek minket és azért sem, mert az általunk példaképként tisztelt székely püspök cselekedeteit elismernék. Csupán politikai hangtompítóként szolgál ez a kegyes engedmény, amiért nekünk térden csúszva kéne hálát rebegnünk. Persze, ez is amolyan „huszonkettes csapdája”, hiszen, ha nem tesszük, máris bizonyítva látszik, hogy hálátlanok vagyunk és nekünk semmi sem jó.

Ez azonban, mint Romániában minden, csakis szemfényvesztés, amit saját „képviselőink”, egyházi vezetőink igyekeznek hitelesíteni, hűen statisztálva Bukarestben ehhez a bohózathoz.

Ugyanis, a csillogó cirkusz torz tükrén túl, a hétköznapokban ránk vicsorog a valóság. Nagyváradon a vasgárdista városvezetés hétfőn utcára hajtja a premontrei apátot, Anzelm atyát, aki éveken át küzdött jogos, a rend immár több mint hétszáz éves tulajdonáért. A tolvaj győz és a Bukarestben oly lelkes „urak” cinkosan hallgatnak. Világosan látszik, hogy a nép – székelyek és magyarok –, csakis magukra számíthatnak és egyedül a Fennvalóban bízhatnak. Kezünkbe kell vennünk hát, ezt az ügyet! Összefogva, hátunkat egymás hátához vetve, összeszorított foggal, makacsul megálljt kell parancsolnunk az aljas maffiának, amely a vesztünket akarja és akárcsak most, a váradi premontreiek esetében, a nyomunkat is el akarja törölni! Álljunk ki bátran és mondjunk nemet, katolikusok, reformátusok, magyarok és székelyek, mind a kisemmizett, Krisztusban hívő nép! Mutassuk meg, hogy összefogva erő vagyunk és vasakarat, amely képes megállítani az ellenünk készülő gyalázatot, éppen úgy, ahogyan megtették azt nagyapáink, dédapáink és összes felmenőnk, sok-sok évszázadon át! Őrizzük a lángot a lelkünkben és László királyunk városában, ahol a hamvai nyugodnak és amelyet halhatatlan lelke vigyáz!

Legyünk a megkerülhetetlen tömeg és mutassuk meg, hogy mindent azért mégsem vehetnek el tőlünk, mert népünk és hitünk soha, semmilyen körülmények között nem eladó! Legyünk egymásnak jó testvérei ebben a sátáni világban és legyünk jó magyarok!

Czeglédi Andrea

Újév – újult törekvések

 

Alig indult be a hétköznapok lüktetése az újévben, illetve még be sem indult, máris leesett állal bámulta az internet infúzióján csüggő, a szilveszteri bódulatból éppen józanodó nép az újabb amerikai külkereskedelmi bravúrt.

Az USA erre specializált hadserege a régen bevált „Veni, vidi, vici” módszert alkalmazva pillanatok alatt letartóztatta Nicolás Maduro, venezuelai elnököt és már vitte is. Persze, Madurot sem lehet ártatlan cserkészfiúnak tekinteni és az amerikai elnök a frissen meghirdetett drogháborújára alapozta a dél-amerikai villám kiruccanást, ám az akció mélyebb érdekeket sejtet.

Azt már megszokhattuk, hogy minden, mindennel összefügg és azt is tudjuk, hogy az USA gazdasága mindig a világszintre kiterjesztett külkereskedelemből prosperált. Donald Trump pedig, megígérte országa népének, hogy Amerikát újra naggyá teszi. Úgy tűnik, beváltja az ígéretét, ugyanis a háború és a gyógyszeripar mellett a legjövedelmezőbb az olaj-üzlet. Azt már többen emlegetik, hogy a venezuelai demokrácia-import fő oka a kőolaj, de érdemes egy kicsit nagyobb felbontásban megvizsgálni az eddig egyedülállónak tűnő akciót.

Amerikának szüksége van a kőolajra, nem is akármilyen mennyiségben, hiszen az ipara erre épül, és a saját maga által elhasznált mennyiségen kívül kereskedni is szeretne a fekete arannyal. Csakhogy, saját készletei kimerülőben vannak, sőt, egyes források szerint már kimerültek.

Szóval, ott áll az újra a világ élvonalába törő nagyhatalom az egyik legfontosabb nyersanyagforrás nélkül. Mit tehet ebben a helyzetben?

Roppant egyszerű. Figyelme a négy legtöbb kőolajat birtokló állam – Venezuela, Irán, Szaud-Arábia és Oroszország felé irányult.

Venezuelát éppen most gyarmatosította, de tavaly már „belekóstolt” Iránba is. Szaud-Arábiához komoly üzleti érdekek fűzik – egyelőre…

Oroszország…, nos, ott kényesebb a helyzet, nagy falat, badarság volna szemtől-szembe nekimenni. Oda már komolyabb, kiforrottabb terv szükségeltetik és lehetőleg más legyen az áldozat és ismét más, aki a gesztenyét a forró parázsból kikaparja. Az ukrán-orosz háborút először a volt amerikai elnök finanszírozta, komoly üzleti érdekek által motiválva és vezérelve. Aztán Trump, már a kampány idején kijelenti, hogy ő egy hét alatt „kieszközli” a békét.

Minden csoda három napig tart, ezért az internet háborús, politológus „szakértői” már régen elfelejtették ezt a sokszor elismételt, magabiztos kijelentést.

Trump megválasztása után lassan és megfontoltan elkezdte az egyezkedést. Közben, biztatta Európát a szankciók kiterjesztésére, amelyet az európai gazdaság érzett meg igazán, egyúttal kibővítette a saját piacukat, kötelezve az európai államokat a gyenge minőségű, hajón, nagy távolságból szállított LNG gáz megvásárlására.

A korrupt brüsszeli vezetők elhintették a háborús hisztériát, azt szajkózva, hogy Oroszország titkos terve valójában, lerohanni egész Európát. Ezt elégszer ismételgetik, így a korábbi szovjet portyázás emlékét őrző európaiak megfelelően rettegnek az oroszoktól. Trump és az Európai Unió között látszólag hatalmas feszültség és ideológiai csatározás zajlik, mégis Amerika adja a fegyvert – jó pénzért –, amit Ukrajnába szállítanak és biztosítja a kamatos kölcsönt is, amit az Unió vödörszámra és megszámlálhatatlanul önt a tolvaj és hazaáruló ukrán kormány ölébe. Látszólag csupán területi vita zajlik, együttműködésre sarkallják a szomszédos tagállamokat egy-egy lerágott konc fejében, sajnálkoznak az áldozatok számán, ám valójában ők csupán járulékos, már rég leírt veszteség ebben a nagy sakkjátszmában.

E tényeket sorba rendezve, biztosak lehetünk abban, hogy „izgalmas év” vár ránk, tele nem várt fordulatokkal, hatalmas üzleti sikerekkel, kis vérrel és könnyel.  Trump elnök pedig, betartja az adott szavát, megcsinálja. Amerika újra nagy lesz… ha sikerül…

CzA

Kép: BBC   

„Ígéret éve” – 2026.

Az „Ígéret éve” – ez a cím ragadta meg a figyelmemet ma, és gondolataim azonnal tovább szőtték a jelentését. Ízlelgettem apránként, ahogyan a jó bort szokás és ezernyi szálon indultam el. Kis idő múlva elolvastam az alatta lévő bejegyzést. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a cím, amit a Szatmári Egyházmegye oldalán olvastam, teljesen mást takar, mint amit odaképzeltem, mégis, a „coda” megegyezik.

Alig kezdődött el az újév és máris mindenki találgat, hogyan alakul. Találgatni azonban nem egyszerű, hiszen senki sem dicsekedhet előrelátással. Váteszek ritkán születnek, ezért tanácsosabb szigorúan a tényeknél maradni.

Nehéz év vár ránk, hiszen a világ újra őrült háborús hangulatban tobzódik. Itt-ott már eddig is fellángolt és zajlik, csakhogy ezt a tüzet nem eloltani készülnek, hanem tovább szítják. A kisebb-nagyobb háborúk rettenete majd minden kontinenst érintett az elmúlt évben és folytatódik idén is, de számunkra mégis Európa sorsa a legaggasztóbb.

A szomszédságunkban háború zajlik. Indokolatlanul régóta, indulatlanul túl sok az áldozat, a szenvedés és indulatlanul túl sokba kerül az európai nemzeteknek is. A háborús folyamat azonban szintet lépett. Európa háborúra készül Oroszország ellen. Azzal az Oroszországgal készül megküzdeni, amelyet Európának még sohasem sikerült legyőznie. Fegyvereket gyártanak, hatalmas üzemek gyártósorait alakítják át hadifelszerelés gyártására alkalmasnak és egyes államokban behívókat osztogatnak. Tapasztalatunk azt mutatja, hogy amit legyártanak, azt előbb-utóbb használják is és most ehhez gyűjtik az „emberi erőforrást”, mint elengedhetetlen alapanyagot. Mindeközben, küzdenek a saját, határaikon önként beengedett ellenséggel is, akik minden téren igyekeznek kiszorítani az évszázadok óta ott lakókat. A mérleg nyelve erősen a migráció által odahordott szedett-vetett horda oldalára billen…

Nekünk, magyaroknak sincs mivel kérkednünk, itt, a Kárpát-medencében. Északon a soha nem volt állam nyomorgat minket elvakult sovinizmusa, kollektív bűnösség esztelen vádjával, olyan törvényt szem előtt tartva ma, a XXI. század Európájában, amihez képest még a nácik is csupán lelkes amatőröknek tűnnek.

Északkeleten a magyar férfiakat hurcolja a megszálló állam a front húsdarálójába, úgymond a megszálló állam ellen, elvárva tőlük, hogy életüket áldozzák a hazáért… az ő hazájukért – hűségből és hazaszeretetből. Még végig gondolva is paradoxon, magyar testvéreink azonban ebben a valóságnak nevezett torzulásban élnek.

Délen a szerbek sovinizmusa változatlan. Igyekeznek eltörölni mindent, ami nem illik a szerb nemzetállam hazug képébe.

Erdélyben és a Partiumban egy újabb bukaresti, rabló bábkormány igája alatt küszködnek a mindennapokban. Az éppen aktuális ígéretbajnokok megválasztatása pedig, olaj volt a román sovinizmus sohasem kihunyó tüzére. Eddig nem létező adók és adóemelések nyomorítják a népet és félő, hogy a többség dühe, amely a megszorítások és az áremelések miatt napról-napra fokozódik, ügyes irányítással ellenünk fordul, hiszen a választáskor azt hazudták országszerte, hogy mi, magyarok voltunk a győzelmet eldöntő mérleg nyelve. Szóval, „van baj elég”, ahogyan a székelyek mondják…

Csonkahonban sem rózsás a helyzet. Tavasszal választás lesz, és csupán imádkozhatunk, hogy ne legyen egy újabb Károlyink, aki odadob egy Kun Béla reinkarnációnak bennünket. A nép már most egymásnak feszül, lincshangulatban és nincs, aki ezt a gyűlöletáradatot leállítaná.

Miért írom mindezen tények ellenére, hogy ez „az ígéret éve”? A rövid válsz talán meghökkentő. Minél rosszabb, annál jobb.

Habár, a jó sohasem hirdeti magát olyan harsányan és nincs rikító reklámja, egyre többen ismerik fel azt, hogy ebben a káoszban egyedül Krisztus a biztos pont, a remény. Nem várhatjuk, hogy ebben az életben megtapasztaljuk a Mennyországot és azt sem, hogy a bárány együtt legeljen az oroszlánnal. Ám, ígéretünk, reményünk van arra, hogy megváltást és üdvösséget nyerjünk. Hitünk pedig arra sarkall a nehéz órákban, hogy imádkozzunk a kegyelemért és bűneink bocsánatáért.

S.D.G.!

Czeglédi Andrea

Év végi hálaadás…

https://www.youtube.com/watch?v=q9rvyvssvuI

Az év utolsó napján mindenki elgondolkodik. Végig sorolja magában az elmúlóban lévő év eseményeit, amelyek őt és családját, közvetlen környezetét érintették. Ilyenkor felsorakoznak emlékeinkben az örömteli pillanatok, amikor egy gyermek született, ifjak kötötték össze életüket, együtt töltött születésnapok, baráti összejövetelek.

Aztán, mint egy árnyék, borul gondolatainkra az, ami szomorúságot okozott. Kisebb-nagyobb bosszúságok és fájdalmas veszteségek sorozata ötlik fel némán, de mégis elménkbe hasítóan. Talán, örülünk is annak, hogy ez a sokunknak  nehéz és embert próbáló év végre eltelt. Próbálunk vidámak lenni, de a lelkünk háborog, mert az elégedetlenség nem hagyja nyugodni.

A felszínes, hitevesztett ember folyton csapong. A kitörő öröm és mély elégedetlenség, düh, valamint a szorongásából fakadó gyűlölet mérgezi a lelkét. Csupán annyit lát, ami a hétköznapi életét befolyásolja, a pillanatnyi örömök, a jólét, az irigység és a káröröm a mozgatórugója. Képtelen megélni a hála állapotát, hiszen meggyőződése, hogy minden, ami jó, az neki alanyi jogon jár és bármire képes, ezen képzelt jog kierőszakolásának érdekében. Ha mégis érez valami hasonlót, az csupán lojalitás, érdekhűség, pártoskodás, ami elhatalmasodhat rajta akár a lincselésre való hajlandóságig is.

Ezért aztán nem látja, nem is láthatja a másik embert, annak örömét és szenvedését, nem törődik mások érdekével. Önző világában csupán az ÉN létezik, még akkor is, amikor másokról gondoskodni látszik, mert ezt csak akkor teszi, ha neki ebből valamiféle előnye származik. A mai társadalom többsége, valódi hit nélkül él, és sajnos ilyen sekélyessé vált.

Ezzel szemben, a hívő ember hálával telve gondol minden napra, köszönetet mond minden pillanatért, mert tudja – amit megélt és hogy megélhette –, az nem természetes vagy szerzett jussa, hanem a Fennvaló kegyelme. Látja ezt a kegyelmet az örömeiben és a nehéz órákban egyaránt. Mindennapi munkájában is Krisztust igyekszik követni és szolgálni, kérve a Szentlélek segítségét minden gondolatához és tettéhez. Érzi mások szenvedését, mert az ő lelke is velük együtt szenved és az éjszaka álmatlan sötétsége imára sarkallja. A nehézségek nem gyengítik, sőt, erősítik őt hitében és rendíthetetlen bizalmában az Úristen iránt. Nem esztelen, mámoros vigassággal zárják az óévet és nem a „carpe diem” a mottójuk, mégis bizakodással tekintenek a következő évre.

Nem rettegnek a fenyegető háborútól, sem az üldöztetéstől, mert ismerik Krisztus szavait:

„És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. A ki titeket befogad, engem fogad be; és a ki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött.” (Mt.10:38-40)

CzA