Liberális „keresztények”

 

Íme, elérkezett ez a pillanat is, amikor a liberális „pápább lett a pápánál”. A kommunisták és a liberálisok egyesült erővel támadják a Magyar Katolikus Egyházat és annak főpapjait, hol azért, mert szerintük nem eléggé katolikusok és nem követik Krisztus parancsait, hol meg azért, mert nem eléggé befogadóak és haladó szellemiségűek.

Vádolják őket, ahogyan a kedves vagy kevésbé kedves nagyszülők tették az ’50-es években, koholt vádak mérgét szórva az amúgy is romlott és hitevesztett társadalmunkra. Persze, vannak jó és rossz papok, jó és rossz egyházi vezetők, éppen a szájuk íze szerint.

Most éppen a Székesfehérvári Egyházmegye püspökét találta bűnösnek Gégény István, a Szemlélek nevű bulvárlap főszerkesztője, nem kevesebbet állítva, mint hogy Őexcellenciája Spányi Antal püspök úr egy véres kezű, tömeggyilkos diktátort támogat.

A nemzeti konzultáció aláírását minősíti ezekkel a súlyos szavakkal Gégény, akinek olyan cikkei olvashatóak, amelyek megkérdőjelezik a hagyományos magyar katolicizmus – vagy ami még megmaradt belőle – mai létjogosultságát.

Gégény szemmel láthatóan leragadt a pártpolitikánál és képtelen megérteni, hogy a Magyar Katolikus Egyház nem politizál. Mivel a kérdőívet a Fidesz állította össze, ezért Gégény szemellenzősen pártpolitizálást emleget.

Képtelen megérteni kézenfekvő dolgokat. Például, ha egy magyar püspököt ezzel vádol, csak mert aláírja azt, hogy nemet mond a háborús tervekre, éppen olyan, mintha vádolná XIV Leó pápát, aki a közel-keleti béke mellett szólal fel. Hiszen, ezzel az erővel azt is írhatná, hogy a jelenlegi pápa a Hezbollah támogatója és egyben antiszemita.

Azt sem érti ez a szegény Gégény – hogyan is érthetné –, hogy az egyház főpapjai nem pártokat támogatnak, hanem egy bizonyos keresztényellenes és a Sátánt szolgáló ideológiát próbálnak távol tartani híveiktől és az egész országtól.

Gondolkodás helyett, vádol és rombol, még azt a csekély jót is, ami megmaradt, kezére játszva olyan erőknek, akik nemhogy a kereszténységet, de a józan gondolkodást is igyekeznek kiölni a társadalomból.

Ezt igazolja is, hogy Gégény bejegyzését Márki-Zay Péter osztogatja, aki egyúttal álszent kereszténységgel, Jézusra és református édesanyjára hivatkozva botránkozik. Persze, egyáltalán nem azért teszi, mert bejegyzése alatt ezrek mocskolódnak, őt és Gégényt az erkölcs piedesztáljára emelve!

Az idei év vége – ezt látva –, émelygéssel telik annak a kevés, még megmaradt normális embernek, aki az efféle undorító és bújtatott kampányfogást látja. Mert, Péternek és Istvánnak, akik szeretnék elhitetni az olvasókkal, hogy ők nyájas keresztények, ez bizony rendkívül undorító kampányfogása! E két farizeus jómadár bejegyzése alatt gyűlölködők, az egyházat ócsárlók, tavasszal akár Barabást is kiálthatnak, hiszen a történelem folyton ismétli önmagát…

https://www.facebook.com/100044294431020/posts/1414824850003983/#

CzA

Advent, 2025 – gondolatok az utolsó adventi vasárnap előtt…

Olvasom a híreket és szomorúnak kéne lennem, mert a szomszédunkban háború zajlik, emberek szenvednek és halnak meg. A világ más pontjain népirtások zajlanak, milliók szenvednek. Rettegnem kéne, mert a háború árnyéka közeledik, mert új járványveszéllyel riogatnak, hosszú cikkekben ecsetelik, hogy milyen tünetek jelenthetnek gyógyíthatatlan betegséget.  

A mai kor emberét, a reményvesztettet, a hitetlent, az elveszettet rettegésre bírják. Az ember pedig, sarokba szorítva érzi magát és reszket a félelemtől, gyáván vicsorog és tehetetlenségében gyűlöl, amely gyűlölet a félelméből születik. Gyűlöl mindenkit, akitől fenyegetve érzi magát, akit nem ért, akit másnak érez, mint ő maga, akinek éppen a gyűlöletére sarkallják. Reményvesztettnek és manipulálhatónak kéne lennünk…

Én azonban folyton elkalandozom, messze a hírektől, a sok rettenettől. Advent van és a gondolataim az egyetlen igazán fontos tény körül forognak; a Megváltó kegyelme járja át az elmém minden egyes zugát. Nem, nem érzek félelmet. Helyette valami megfoghatatlan öröm jár át olyannyira, hogy fizikai valómban is érzem. Nem sietek. Hagyom, hogy átjárja az érzés minden porcikámat. Krisztusra gondolok. Arra, hogy emberré született. Arra, hogy úgy szereti Isten a teremtményeit, hogy irántunk való kegyelmét gyakorolva emberré lett. Pedig, tudja és számon tartja minden egyes rezdülésünket, gondolatunkat és mégis így látta jónak. Ő, aki a világmindenséget teremtette az isteni logika tökéletességével, az ember érzéseit akarta megtapasztalni emberi testben is.

Úgy vált meg minket bűneinktől, úgy ment meg minket, hogy emberként követi végig életünket a születésünktől a halálunkig. Beleszületik egy tehetetlen kisded testébe, egy tiszta lány fiaként, egyszerű, rang nélküli családba, hiszen őt nem a mi hivatalaink érdeklik, hanem maga az ember. Aztán felnő, gyermekként, megtapasztalva születése első pillanatától az üldöztetést. Megtanul járni, beszélni, gyermekből férfivá érik, miközben a halandó testben ott lakozik a halhatatlan tudat, a mindenható isteni lélek. Érzi a nap égető hevét, a hideget, a szomjúságot, az éhséget, miközben az emberek közt éli a mindennapokat. Vendégségben, menyegzőn ül az emberek között, látja és érzi az örömöt. Ugyanúgy látja és érzi a szomorúságot is, a betegséget, a gyászt. Tanít és csodákat tesz. Gyógyítja a testet és a lelket. Egyszerre, mert másként ezt nem lehet. Az Evangéliumban azonban egyetlen egyszer sem szerepel az, hogy isteni mivoltát a maga javára használta volna. Megtapasztalja az emberi lét és az emberi korlátok végső határait és közben a kísértést is, majd elzavarja a Sátánt. Végül, megtapasztalja az emberi testben a halált, vállalva a legvégső áldozatot is, mielőtt Istenként, Megváltóként legyőzi azt.

Az Ő szeretete és irántunk való kegyelme emberi elmével felfoghatatlan, a lelkünk mégis érzi, tapasztalja ezt létünk minden pillanatában. Csakhogy, sokszor elnyomjuk magunkban ezt az érzést, amely az életünket kéne, hogy irányítsa. Nem figyelünk rá a mindennapokban és nem kérjük a segítségét a kísértés pillanataiban. Pedig, a lehetőség mindig adott. Adventben az ember kicsit elmélázik, jobb esetben gondol Krisztusra és talán még imádkozik is néha, aztán a hétköznapok kusza viszontagságainak kisebb-nagyobb kísértéseiben rendre elbukik. Tesszük ezt annak ellenére, hogy csupán két szót kéne magunkban kiáltanunk őszintén, tiszta, gyermeki, rajongó szeretettel és ragaszkodással: Krisztus segíts! És Ő megsegít.

Az emberi lélek furcsa szokása azonban, hogy csak az igazán nagy bajban, amikor már nem látunk más kiutat, amikor a lélek fájdalma már túllépi halandó határainkat, csak akkor fordulunk felé. Ilyenkor az emberi lélek leveti magáról a rá gyűlt értéktelen agyagot, piszkot és nemessé, ragyogóvá válik, akárcsak a gyémánt a köszörű alatt. Ekkor nem létezik más, a világ egy kis időre megszűnik létezni, az idő megáll, és csak a pőre, didergő, minden dölyfét és hamis mázát levető emberi lélek áll lehajtott fejjel, alázatosan térdelve, bűnbánóan Isten előtt. Az, hogy mekkora kegyelem ez az állapot, abba általában senki sem gondol bele, pedig Krisztus ilyenkor még életünkben alkalmat ad nekünk a majdani üdvözülésünkre. Nem a halálunk után történik ez velünk, amikor már tudva tudjuk, hanem előtte, amikor hisszük és valljuk az Ő mindenhatóságát.

Efféle gondolatok kéne, hogy foglalkoztassák az embereket ebben az adventi időszakban is, amikor félünk, szomorúak vagyunk, gyűlölködünk. Várjuk a csodát, ami ott van mindannyiunk életében, várjuk a megváltást, ami biztos pont törékeny létünkben és várjuk az erőt, ami ott lakozik minden elmondott imában. Lássuk meg az erőszak és a gyűlölet fátylán túl a szenvedést is és ahol lehet, csendben, hivalkodás nélkül segítsünk. Tanuljunk meg imádkozni, hinni és akkor, ha a világot nem is, de magunkat és a környezetünket Krisztussal  együttműködve megválthatjuk!

CzA

Válasz egy „Szemlélek” interjúra – a szeminárium és a papképzés „modernizálásáról”

 

Mostanában lépten-nyomon olvashatunk a Római Katolikus Egyházon belüli krízisekről, az új kihívásoknak való megfelelésről, az elmagányosodásról, kiégésről és a papi hivatást választók egyre csökkenő számáról. Egy, a Szemlélekben megjelent interjúban pedig, a papképzés reformjának szükségességéről olvashattunk. Egyre gyakrabban emlegetik, hogy az egyháznak minden tekintetben meg kell újulnia, azonban az ellenvélemények ritkábban kerülnek nyilvánosság elé. Ha már a nyilvánosság előtt zajlanak ezek az eszmefuttatások, elvárható lenne, hogy a másik fél véleményét is megismerhessük. Mivel egyre inkább szorgalmazzák a párbeszédet e téren, megkérdeztük az ismert, 27 kötetes egyháztörténet kutató írót, Stoffán Györgyöt, mi a véleménye ezekről az újító jellegűnek gondolt törekvésekről és mennyire célszerűek és racionálisak ezek az ötletek.

–        Ön szerint, valóban a hagyományos keretek közt működő szemináriumi képzés okolható azért, hogy egyre kevesebb fiatal választja a papi képzést?

–        Ha a Szemlélek okán kérdez, akkor először összegezve válaszolnék arra az interjúra (https://szemlelek.net/a-papok-nem-szuperhosok-igy-kellene-atalakitani-a-szeminariumi-kepzest/): A kérdezett egyházi diplomata a papképzésről és a papi életről úgy beszél, hogy csak az embert említi, az emberi vonatkozásokat feszegeti és ebből az aspektusból látja fontosnak, hogy modernizálni kellene a papképzést, a papi életre való felkészítést. Ez súlyosan téves gondolkodásmód, ugyanis a papság nem szakma, hanem Istentől kapott hivatás, hívás. Így teljesen más válaszokat kell adni a mai problémákra. Ami az Ön kérdését illet: Azért, hogy ma kevés a kispap, semmiképpen sem a szemináriumi nevelés, képzés tehető felelőssé. Sokkal régebbi a problémával állunk szemben. 1947-ig kell visszamennünk. Abba a korba, amelyben a kommunista diktatúra elkezdődött. Ez ugyanis egy sátáni folyamat, amit előre kiterveltek: Az ifjúság erkölcstelenné tétele, az egyház vezetésének a „lefejezése”, az egyházi iskolák bezárása, tanáraik bebörtönzése, a szerzetesrendek feloszlatása és sorolhatnám. A legaljasabb lépés viszont az volt, hogy a kommunisták határozták meg, hogy évente hány kispapot vehetnek fel a szemináriumokba. Később pedig kirúgták azokat, akik nem írták alá a hűségnyilatkozatot. Ebben sajnos partner volt számos egyházi vezető is, Czapik Gyula érsektől, Lékain László esztergomi érseken keresztül Paskai Lászlóig. Tehát, azt gondolom, hogy a mai szemináriumi képzésnek semmi köze ahhoz, hogy kevés a jelentkező. Az Egyház ennek ellenére nem vész el! Nem kell megrettenni, mert az Egyházat a Szentlélek irányítja és vezeti. Láss csodát, ebben a kusza, erkölcstelen és hitetlen világban egyre több fiatal jelentkezik erre a szolgálatra és hallja meg az isteni hívást. Itt az emberi vonatkozásokat teljesen kizárhatjuk… persze csak, ha van elegendő, tántoríthatatlan hitünk. Aki csak emberi megfontolásból jelentkezik, az úgyis kibukik, hiszen Istennel szemben nem lehet jellemtelenül viselkedni.  

–        Mennyiben segíti jövőbeni hivatásában a leendő papot az, ha előtte valamilyen másik egyetemet végez, esetleg szakmát tanul? Egyáltalán, felkészültebb lesz-e akkor, amikor a felszentelés után kikerül egy plébániára?

–        Nem hiszem, hogy egyes szakmáknak vagy diplomáknak bármilyen hatása lenne egy pap későbbi működésére. Itt visszatérek az imént mondottakhoz: azaz, a Szentlélek által való irányításhoz. A hivatás személyre szabott. Az, hogy ki, mit végzett és mihez ért, mit tanult a szemináriumba jelentkezése előtt, az nem befolyásolja a papi hivatást és a későbbi működést. Ahogy múlnak az évek, úgy minden ember, pap és civil egyaránt, ezernyi dolgot megtanul és alkalmaz.

–        Laikusként azt gondolnánk, hogy a hit minden gátat ledönt, és a Szentlélek munkálkodik, segíti Isten szolgáit… Ehhez képest, azt halljuk, hogy a mai korban a papok egyre nehezebb körülmények közt, olykor az elmagányosodás súlya alatt végzik a dolgukat. Önnek mi a véleménye erről?

–        A papi hivatásban ma éppen az a csodálatos, hogy akinek hite és kötelességtudata van, annak nincs ideje elmagányosodni. Számos papbarátom és püspök ismerősöm életvitele a bizonyíték erre. Hiszen soha nem volt olyan nagy szükség az evangelizálásra, mint napjainkban. Csak nézzen körül a világban, a fiatalok között, akik vágynak valamire, valaki után, és nem ismerik az isteni szeretet erejét, magát Istent. Meg kell ismertetni velük! Ma, egy papnak családokat, kórházakat kell látogatnia, visszaadni vagy átadni a hitet, a krisztusi tanítást, az isteni parancsokat és segítséget kell nyújtani a csalódottaknak, az elkeseredetteknek, az elesetteknek. Ebben a világban csak a pap tud boldoggá tenni embereket, közösségeket – a hit által. Mert csak a hitben, Krisztusban válik az ember igazán boldoggá. Szerintem a legnagyobb baj a papok körében a hit és a tanítás relativizálása, az újításra való ostoba hajlam, hiszen mindenki a maga saját elképzelését akarja megvalósítani és igyekszik reverenda nélkül civilként, haverként, üzlettársként pap lenni. Ez divattá vált ugyan, de nem vezet jóra! Igen erős, negatív példa erre az, ami a legfőbb egyházi vezetés holdudvarában történik. Az újítások és a relativizálás örvényébe került az Egyház, amit a lehető leghamarabb rendezni kellene. Hogyan? Úgy, hogy a szent hagyományokat és a hívő nép „konzervativizmusát” ne fojtsa el. Sokkal több bölcsesség kellene ahhoz, hogy ne Krisztust és az Ő tanítását akarjuk belerángatni az „új világba”, hanem az új világot vegyük rá, a krisztusi tanítás megismerésére.

–        Hozhat-e megoldást a kísérletező újítás, hogyha az évszázadok óta működő rendszert nem tartják megfelelőnek?

–        Minden újítás lerombol valamit. Csak nézze meg a történelmi példákat. A kommunisták elvették a vallásgyakorlás szabadságát, és mi lett a vége? Mindannyian látjuk. Gyűlölködő társadalom, telefont nyomkodó fiatalok, torz elképzelések az Egyházról és a hitről. A papnevelésben nem lehet újítgatni. Ez egy rendszer, amelyet az elmúlt ötszáz évben a tapasztalatok tökéletesítettek. Aki papnak készül, szemináriumba jelentkezik, az ne bíráljon, és ne kísérletezzen. Ez a hivatás a parancsok betartásáról szól, nem az ellenkezésről, újításokról, és főleg nem önmagunkról. Mert a parancsokat Istentől kapta a világ. Ha egykor a katonaságnál sem lehetett visszabeszélni az elöljárónak, akkor hogyan vesszük a bátorságot, hogy Istennek visszabeszéljünk. Az egy másik vallás… Itt megint azzal szembesülünk, hogy megpróbáljuk a hagyományt hozzáigazítani a mai világhoz, noha fordítva kellene történnie. A papnevelés ma nagyon felelősségteljes dolog, hiszen az emberi lélek megmentéséről beszélünk, a világ újra-evangelizációját kell megoldani, és azzal is számolni kell, hogy ma nem tudjuk: papokat vagy vértanúkat szentel-e az Egyház. Tehát, a felkészítés erre a pályára megköveteli a teljes testi, szellemi és lelki edzést. Nem a hallgató határozza meg, hogy hogyan tanítsák, és mit tanítsanak, hanem azok a képzett és a hagyományokat ismerő elöljárók, akiknek a nevelés, a felkészítés terhe és felelőssége mindennapos.

–        A Szemlélek interjújának a címe: „A papok nem szuperhősök” – így kellene átalakítani a szemináriumi képzést”… Mit mond ez a cím Önnek?

–        Ez a mai liberális szemlélet és a történelmi feledékenység tipikus esete. Ha az egyháztörténet 20. századát tesszük górcső alá, akkor mit látunk?  Szuperhősöket! Zadravecz püspök üldöztetését, amely üldöztetéstől nem rettent meg, hanem végezte emberfeletti egyházmentő munkáját, a titkos papszenteléseket, a börtönt, a megaláztatást vállalva. Látjuk Mindszenty Józsefet, a letartóztatott és össze-visszavert esztergomi érseket, aki nem futamodott meg, nem kötött kompromisszumot. Látjuk Márton Áront, aki minden erejével és tudásával, a börtönt is megjárva szolgálta Erdély népét, a megmaradást, a hitet, a magyar nyelvet ott, ahol ez volt a legnagyobb bűn. És kiket látunk még? Papok százainak a meghurcolását, a Gulágot, ahol mínusz 50 fokban, rabként is szabad tudott lenni a pap, mert volt hite. És látjuk a vértanúkat, Kiss Szaléz ferences szerzetestől, Vezér Ferenc pálosig… Miről beszél tehát, a kérdezett? Van-e elegendő hite annak, aki nem abból indul ki, hogy aki a hit és az isteni kiválasztottság által méltóvá válik a papságra, azt minden eszközzel felvértezi az Úristen? Nem a szemináriumi képzést kell megváltoztatni, hanem minden jelentkezőnek mérlegelnie kell, miért is jelentkezik, igazán elkötelezetté tud-e válni bármilyen megpróbáltatásban és közösségben, és érzi-e, hogy közösségformálóvá, a hit megerősítőjévé válhat. Összességében tehát, úgy gondolom, hogy kár volt ebben a kérdésben megszólaltatni egy egyházi diplomata papot, aki nem magyar közösségben él és dolgozik, nem itthon tanult, és láthatóan egy ma divatos, liberális, de nagy veszélyeket rejtő irányvonalat követ, a válaszaiból ítélve eléggé leegyszerűsített és számomra kérdéses szemlélettel. Persze, ez csak az én véleményem, amelyet arra építek, amit életem során a papsággal, az Egyházzal kapcsolatban megtapasztaltam, és amit ma látok. A modernizálással és az örökös változtatási igénnyel nagyon bizonytalan terepre kószálhat az Egyház. Azonban a minősítés nem az én dolgom, hiszen, mint mondtam, az igaz Római Katolikus Egyházat, ezen belül pedig a Magyar Katolikus Egyházat is a Szentlélek irányítja. Tehát, nincs miért aggódnunk… Buta gondolatok mindig lesznek, de semmit nem jelentenek a pillanatnyi elgondolások – ha van elegendő, tántoríthatatlan hitünk és elegendő bátorságunk harcolni az emberi butaság ellen.

–   Köszönöm!

 

–  Önt illeti köszönet, hogy elmondhattam a véleményemet.

Czeglédi Andrea

NIF

Advent a „digitális világ” árnyékában

 

Manapság mindent pénzben mérnek, még az embert is. Pénzért dolgozunk és a pénztől várjuk a boldogságunkat is. Közben lassan, szinte észrevétlenül beköszönt az Advent, a várakozás időszaka és a mai kor boldogtalan embertömege valóban várakozik. Várja az ünnepeket, az év végét, a szigorúan kimért szabadságát, az év végi jutalmat, a plusz pénzt, ami ilyenkor esedékes. Várja, hogy Karácsonykor elmenekülhessen, otthagyva egy szürke élet szürke hétköznapjait. Menekülni szeretne az arctalan tömegből és ezért sokan drága pénzen jegyet váltanak az ugyanúgy menekülő tömegbe. Mások pénzért igyekeznek szeretet venni. Drága kütyükkel akarják megváltani családtagjaik szeretetét. Gyermekeik lassan hozzászoknak – mert így nevelik őket –, hogy pénz nélkül nincs szeretet. Bevásárlás dömping, internetes rendelések tömkelege, hajszolt futárok, bosszankodó, fáradt, sokszor durva modorú emberek jellemzik ezt az időszakot és egyre gyakrabban hallhatjuk, hogy a legtöbben ki nem állhatják a Karácsonyt.

A várakozás a feldíszített fa körüli csomagbontásban éri el a csúcspontot, amit legtöbb esetben bénult fáradtság és az üresség érzése követ. Az emberek teli hassal, de kiüresedett lélekkel ülnek és valahol, legbelül csalódottak.

Pedig, a Karácsony nem erről szól, hiszen az Advent csodavárás. Csodavárás, amit felnőttként is csupán tiszta, gyermeki lélekkel lehet igazán átélni. És igen – nagy kezdő betűvel leírva az Adventet és a Karácsonyt, áthágva a helyesírás jelen szabályait. Csendben, mélyen legbelül várni és reménykedni az isteni csodában, a megtestesült isteni lényben, Krisztusban. Várni, hogy Karácsony estéjén ujjongó örömmel adhassunk hálát azért, hogy Ő miattunk emberré lett és közben buzgón imádkozni, hogy méltók lehessünk az Ő szeretetére és áldozatára. Ez a várakozás nem az idei év decemberéről szól. Ez a vágyódás időtlen.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy csupán az adventi időszakban fontos és betartandó a Krisztus iránti vágyódás, az ima és a hála érzése. A hétköznapokban kiüresedik a lelkünk, amikor a terhek szinte megroppantanak, amikor megállni sincs időnk, érezzük, hogy valami hiányzik. A hiány érzete motoszkál bennünk akkor is, ha valamiben éppen örömünket leljük. Az Isten utáni sóvárgás mégis akkor válik igazán hangsúlyossá, ha a bajok a vállunkat nyomják, ha betegség vagy egyéb kínunk közepette kiutat már nem lelünk, Ekkor jön el az a pillanat, amikor ijedt gyermekként keressük a Megváltót, némán kiáltva nevét az álmatlan éjszakába és akárcsak Adventben – várjuk a csodát. Csupán akkor várjuk a csodát, amikor a magány rémülete járja át a lelkünket.

Pedig, mennyire felemelő volna számunkra a hála érzése, amikor megköszönnénk naponta az új napfelkeltét, a nap felragyogó sugarait, az erőt az izmainkban, az akaratot, amelyik tovább hajt minket minden egyes napon, minden egyes percet, amit szereteteinkkel együtt tölthetünk és a gondviselő segítséget, amely naponta tetten érhető mindannyiunk életében! Mennyivel másabbak, jobbak lehetnénk, ha betartanánk azokat az egyszerű utasításokat, amelyekre létünk feltételeiként kéne tekintenünk!

Áldott, csendes, imával töltött adventi várakozást kívánok hát, minden Krisztusban hívőnek és kívánom, hogy legyen teljes életünk minden egyes napja a lelkünkben érzett hálával és a Krisztus iránt érzett várakozással!

Czeglédi Andrea

„Kultúrember, a nemzet parlamentjében nem gyújt füstbombát, nem véd bűnözőket, és nem trágárkodik"– nagyinterjú Stoffán Györggyel

Ködös, levélhullató őszi napon kerestük fel Stoffán György írót, vidéki otthonában annak apropóján, hogy az utóbbi időkben saját blogján és a közösségi oldalakon olyan írásokat közölt, amelyek a mai médiavilágban szokatlanok és megtartják a klasszikus újságírás minden szabályát. Ma, ez is szokatlan… Nem kötődnek ezek az írások pártokhoz, hanem egy teljesen objektív látásmódot, elfogulatlan és józan világlátást tükröznek. Kíváncsiak voltunk tehát, hogy a jelen zilált világ-, és belpolitikai helyzetben bizonyos kérdéseket illetően hogyan vélekedik. A házba belépve olyan érzésünk van, mintha a 19. század valamelyik magyar kastélyában lennénk. A hangulat békés és szeretetteljes. Az író hellyel kínál és maga is helyet foglal kedvenc nád-karosszékében, a hatalmas étkezőasztal mellett.

–      Na, mondják mire kíváncsiak! – hangzik a kedvesen határozott felszólítás. – De először igyanak egy kávét, vagy ha szeretik, egy kis erdélyi szilvapálinkát. Merítsenek bátorságot…

Közben nézelődünk. A konyha és az ebédlő egy helyiség. A falakon családi címerek, képek, amelyek között ott van Horthy kormányzó, a Fekete Madonna pajzsba foglalt képe, amelyet az író a pálosok generálisától kapott… és ott van Szent Antal is. Az ajtó fölött pedig, egy 1948-as puska megmaradt vas-csontváza. Szemben családi képek… feleség, gyermekek, unokák… ősök és utódok. A kávé illata betölti az egész helyiséget.

–      Ön mostanában elég markánsan írja meg a véleményét a politikai életről, a jelenlegi zavaros világról. Milyen indíttatásból teszi és hol áll Ön politikailag?  

–      A politika ma, a hazudozás művészete. Soha nem tudjuk meg ki, és mit akar a mélyállam részéről, és ki, hogyan hajtja végre az elvárásokat. Éppen ezért, politikailag nem köteleződtem el. Magyar, katolikus író vagyok, így a magyar nemzet és az egyház bajait „zenésítem” meg. Nem öncélúan, hanem azért, hogy a felvetett problémák eljussanak az illetékesekhez. Ha eljutnak az sem, ha nem jutnak el, az sem garancia arra, hogy bármi változzék, de legalább leírtam. Politikusokról nem írok, mert ma egyetlen ember van, akit politikusnak lehet nevezni Magyarországon, és az a miniszterelnök. Slussz. Nincs több. Ugyanis attól, hogy valakit megválasztanak, még nem válik politikussá, még akkor sem, ha saját magáról azt hiszi, hogy az. A politika, nemes értelemben tudomány, erkölcs és művészet lenne egyszerre. Ám ezt a három értéket egyedül a miniszterelnök mondhatja magáénak a hazai palettán, és azt hiszem Európában is.

–      Akkor Ön mégiscsak Fideszes elkötelezettségű…

–      Ön nem tud elszakadni a politikai hovatartozás sötét és megosztó eszméjétől. Én egyetlen olyan embert becsülök, aki a nemzet érdekeit látja, és azokat igyekszik mesterien szolgálni. Nem a pártját, nem a Fideszes szemellenzősséget tartom becsülendőnek, hanem azokat a világos elképzeléseket és tetteket, amelyeket a miniszterelnököt a nemzet és a béke érdekében tesz. Ám, nem csak tőle függnek az eredmények – sajnos. Élesen elválasztom a személyt a politikai közösségétől. És ennek súlyos okai vannak. Ha minden hazai politikus olyan képzett és tisztafejű lenne, mint Orbán Viktor, akkor itt nem lenne semmilyen probléma. Sajnos nem így van.

–      Ön szerint tehát, Orbán Viktoron kívül nincs hasonló kaliberű magyar politikus?

–      Nincs.  

–      Ehhez a véleményéhez képest, lát-e esélyt és személyt arra, aki majd Orbán Viktor után hasonlóképpen tudja kormányozni Magyarországot?

–      E pillanatban azt látom, hogy ilyen politikus nincs, csak fejlődésképesek vannak. Lázár Jánost említeném elsősorban. Ő már egy következő generáció, más stílus, de az elkötelezettsége hasonló, mint a miniszterelnöké, de neki is sok tapasztalatra van még szüksége. A nála fiatalabbaknak viszont, még sokat kell tanulniuk. Tíz-tizenöt évet… És ez, csak a jobboldal. A baloldalon jelenleg kétféle (a)politikus van. Az egyik az öreg róka, aki nem akar kiesni a húsosfazék mellől, a másik a fiatalabb generáció, amelynek nincsenek politikai elképzelései, nincs magyar identitása, csak a pénzszerzési lehetőséget látja a hatalom mellett és által, ezért viszont bármire képes. Erkölcstelen és végtelenül ostoba. Amolyan kiszolgáló személyzet, akárcsak Szálasi, Rákosi vagy Kádár… idegen eszmék, idegen érdekek, erkölcstelenség és tisztességtelenség. Kultúrember nem használ füstbombát, nem véd bűnözőket, nem trágárkodik és megadja a tiszteletet a másik embernek a nemzet parlamentjében.

–      Más. Egyre gyakrabban halljuk, hogy az ifjúságot nehéz meggyőzni, nehéz velük szót érteni. Hogyan lehetne ebben az irányban áttörést elérni? Kik azok ma Magyarországon, akik a bizonytalan ifjú nemzedékeknek irányt mutathatnának? Esetleg, a sajtó, a különböző szervezetek, pártok tudnának-e irányt mutatni, erkölcsre nevelni?

–      Erkölcsre nevelni és irányt mutatni csak példamutatással lehet. Ha a családban, az iskolában nem lát erre példát a gyermek, akkor nincs mit továbbvinnie. Üres marad. Sajnos ezt látjuk ma a fiatalság buta és irányított hőbörgésében. A probléma azért súlyos és csaknem megoldhatatlan, mert a rendszerváltás óta elhanyagolták a nevelés kérdését. Ostoba, szemellenzős emberek ültek (és ülnek) a közoktatási és szakoktatási kormányzat bársonyszékeiben, akik alávetették a magyar köz-, és szakoktatást az európai liberális szellemiségnek. Harmincöt év nagyon nagy idő, és ennek a harmincöt évnek a mulasztásait már nem lehet korrigálni. Ha kihúznak egy fogat vagy levágnak egy végtagot, az nem nő ki újra… Egyre butább és erőszakosabb lesz az ifjúság, és ezáltal egyre kulturálatlanabb a társadalom. Ez pedig kihat minden kulturális intézményre, mert azok, hogy meg tudjanak élni, kénytelenek alkalmazkodni a társadalom műveletlenséghez… Ezernyi példát tudnék felsorolni. A sajtóban se reménykedjünk. Elképesztő az a rombolás, amelyet ma akár a jobb-, akár a baloldali sajtó művel. Trágárság, pongyola írások, politikai megmondó emberek és pénzhajhászás. Ma nincs igazi újságírás, mert a politika és a pénz határozza meg a mondanivalót. A hivatástudatról és a tudásról jobb, ha nem is beszélünk. Hol vannak már az olyan újságírók, mint Kubinyi Ferenc, Sztankay József, Müller Tibor vagy Giczy György, Tóth Sándor és Kipke Tamás?! Manapság már annak is örül az ember, ha egy cikk címe nem hemzseg a helyesírási hibáktól. A magyartalan fogalmazásról, a mondatszerkesztésről és a fogalmak értelmezéséről jobb, ha nem is mondom el a véleményemet!  

–      Az oktatásnak milyen irányba kéne terelnie a jövő társadalmát?

–      Az oktatásnak csupán a saját igen egyszerű feladatát kellene teljesítenie. Oktatni, nevelni a jövő generációit. Nem teletömni a gyerekek fejét az életben haszontalan tudásanyaggal. A legfőbb problémákat ma a mindenkori oktatási kormányzatok generálják. Régen megvolt a szellemi képességeknek megfelelő iskolarendszer. Ma az esélyegyenlőség okán az egészséges gyerekek vannak hátrányban. Tele vannak az iskolák SNI-s tanulókkal, de ők sem kapják meg a nekik megfelelő nevelést, a speciális pedagógiai módszerekkel való foglalkozást, mert nincs szakember. Az iskolapszichológusok menekülnek a pályáról, mert nettó cca. 300 ezerért nem fog havonta négy-öt iskolát lejárni. Részben, mert így értelmetlen is a munkája, másrészt mert nem hülye, hogy ennyiért fárassza magát. 

–      A mostani erkölcsi hanyatlás megállítható-e és ha igen, hogyan? Miért befolyásolja könnyebben a Nyugat romlottsága a fiatalokat, mint a hazai törekvés ennek megakadályozására?

–      Ez a hanyatlás nem mai keletű. Amikor a liberalizmus különválasztotta az egyházakat az államapparátustól, akkor kezdődött züllés. Megszűntek az erkölcsi normák, és a helyébe lépett a kommunista, majd a kapitalista embertelenség, a mammon uralma. Erkölcsi kontroll nélkül maradt az ország vezetése. Később, amikor már tiltották is a vallási nevelést, akkor a társadalom olyan szintre süllyedt, amiből már nincs visszaút. Nézzen körül! Dühöng a primitívség, a gyűlölködés, az emberi hülyeség. Egyetlen ma látható és tapasztalható baj és probléma sem tegnap kezdődött és nem csak az elmúlt harmincöt év okolható. A társadalmat sikerült lebutítani, hitetlenné, kapzsivá és aljassá tenni. Ez hosszú folyamat volt és még most sem vagyunk a csúcson. A gyermeki lélek nevelése nélkül nincs normális társadalom. És a gyermeki lelket nem volna nehéz fejleszteni, széppé nevelni a zenével, a művészeti oktatással. Ám, nem ez a cél. A kapitalista rendszer célja: termelőeszközzé nevelni a fiatalokat. Ma már így is beszélnek a munkásról, az emberről…  

–      Mi a véleménye a közelmúlt pedofil botrányairól?

–      Nem csak a pedofilbotrány drámai, hanem az egész gyermek-, és ifjúságvédelem rendszere. Ma bukás előtti római kor rendszerére hasonlít minden. Kifelé még igyekszik a mindenkori hatalom a szépet mutatni, de belül rohad az egész világ, mert egy jól szervezett maffia áll mögötte. Manus manum lavat. Van olyan „elkötelezett” újságíró, aki segédkezett egy tanú elhallgattatásában, pedofil ügyben, ma pedig nagyhangú pedofilkergető. Ott van a kegyelmi ügy is, amelynek olyan a háttere, mint a sűrű köd… Egy bicskei pedofil nevelő Svájcban szállítja a gyermekeket iskolabusszal, de Kónya, aki feljelentette őt börtönben volt. Azért nincs nyilvánosan véleményem erről az egészről, mert mindenki hazudozik, takargat, ködösít, és az igazságot mostanában nem fogjuk megtudni, ebben biztos lehet.   

–      Hozzánk is begyűrűzni látszik a keresztényüldözés. Mostanra elmondható, hogy az ellenzéki liberális pártok és a baloldali sajtó minden felekezettel szemben ellenségesen lép fel. Milyen hatással van ez a hétköznapi emberekre? Milyen következményei lehetnek ennek a mesterségesen generált gyűlöletnek?

–      A gyűlölködés minden esetben mesterségesen generált dolog, hiszen az ember jónak születik és szeretetre vágyik. A vallások elleni gyűlöletkeltés, az tiszta emberi szellem ellen való támadás. Minden vallás a Teremtő Isten iránti hiten, hűségen és parancsainak megtartásán nyugszik. A fő parancs, amely számtalanszor ismétlődik az Ó-, és Újszövetségben egyaránt, a felebaráti szeretetet hirdeti. Ezt akarják kiirtani, amikor Istent, a vallásokat ócsárolják, gúnyolják. Mert ahol szeretet van, ott nincs hazudozás, aljaskodás, a másik ember kihasználása, feljelentgetése, hamis vádaskodások, gyűlölködés. A kapitalizmus, azaz, az emberek termelőeszközzé alacsonyítása szeretettel nem megy, csak kapzsisággal, irigységgel, alattomossággal. És ez a célja a pénzvilágnak. Kiirtani a fölösleget a járványokkal, az oltásokkal, a lelket sárba taposni a vallásellenességgel, a rágalmazásokkal, az igazságszolgáltatásnak nevezett végrehajtó hatalommal, és a parancsot teljesítő rendfenntartókkal. A vallásellenesség már akkor látszott, amikor elkezdték a papok bűneit kiteregetni, általánosítva és rákenve az egész vallási közösségre. Noha százalékos arányban töredéke csak a civil társadalom bűnelkövetésének. Ez persze nem felmentés, hiszen egy áldozat is sok. Összemosták a pedofíliát a homoszexualitással, csakhogy minél nagyobb ellenszenvet ébresszenek az egyházakkal szemben.  Ennek is megvoltak a belső segítői. Áruló és beteges papok, a legmagasabb szintű egyházi vezetők, akik maguk is általánosítottak, és a maguk kormányozta egyházat bocsánatkérésre szólították fel, noha a bűn mindig egyéni döntés, a szabad akarat által. Summa summarum: a világ sátáni lett. A gonosz uralma még tart egy darabig és az emberiség sokat fog szenvedni, mire eljön a felismerés, a kegyelem ideje. Az egyházak is súlyos hibákat vétenek maguk ellen, amikor alkalmazkodnak ahhoz a sátáni világhoz, amelyben élünk. Teszik ezt ahelyett, hogy a harcos egyház megvédené a mózesi és krisztusi parancsokat. Európában egyszerre jelenik meg a zsidó-, és a keresztényüldözés. Más-más érvek és indokok alapján, de jelen van, és félelmetes! A kommunizmus szelleme valóban itt van és ki is teljesedik majd egy rövid időre, de ez kell is a társadalmaknak, mert óriási pofonok nélkül hülye marad és elpusztítja magát. Mindig a szenvedés hozza el a felismerést és a megtisztulást.  

–      Ön szerint a mai magyarországi pártok közül, melyeknek van komoly országot építő és nemzetmegtartó programja?

–      Az igazi országépítést és nemzetmegtartást pont a pártoskodás akadályozza. Milyen szép lenne, ha a politikus megelégedne a tudattal, hogy magyar, és ennek megfelelően segítené a nemzetépítést, a nemes célok megvalósítását. A mai helyzet nem ezt a szemléletet tükrözi. Olyan mélyre süllyedt a hazai belpolitika, amilyen mélyen a történelem során még nem volt. Ugyanakkor csak két párt van, amelyek sajnos nincsenek azonos platformon, de mindkettőnek a programjában ott van a nemzettudat, a haza féltése. Kár, hogy ez a két párt nem tud kiegyezni és egy irányba haladni a nemzet érdekében. A Fideszre és a Mi Hazánkra gondolok. Olyan politikai személyiség, mint Orbán Viktor, nincs több. Az ő politikai tapasztalata utolérhetetlen és ezt látva, minden ellenzéki párt az ő nevét szajkózza, amikor bármilyen vélt vagy valós problémát vetnek fel. Pedig, látni kellene azt, hogy nem Orbán Viktor a Fidesz. Ő egy igazi államférfi, komoly elgondolásokkal, tervekkel és szinte kötéltáncosokhoz hasonló politikai mutatványokkal, vagy inkább a pengeélen való kormányzással. A mai ellenzéki pártok semmit nem tudnának elérni a világpolitikában. Olyanok lennének a világban, mint a szállodai londiner. El kellene tehát választani a Fideszt, mint pártot és a miniszterelnök munkáját. A miniszterelnök egy államférfi, a Fidesz pedig csak egy párt, tele felkapaszkodott pénzhajhász, érdek-fideszes emberekkel, akárcsak a többi pártpolitikusai, elnökei. Ilyen a világ, és a jól fizetett politika. Csak kevés igazán elkötelezett van… A Mi Hazánk még politikai tinédzserkorát éli, és ezért ők is Orbán Viktort szapulják, amikor a Fidesszel kapcsolatos valós és megoldandó problémákról beszélnek, ezekkel igyekeznek politikai babérokat szerezni, ami a mai világpolitikai helyzetben nagyon helytelen magatartás. Nem értik meg, hogy ők is kevesek, mind a tudást, mind a tapasztalatokat illetően. Jó céljaik és meglátásaik vannak, de rosszul adják elő azokat. Fel kellene nőniük diplomáciában, politizálásban, és sokkal nagyobb önfegyelemre volna szükségük ahhoz, hogy el is érjék, amit a nemzet érdekében kigondoltak. Nem lehet minden interjú második mondata az, hogy én, én, én és mi, mi, mi… mert az szánalmas. Több alázatra és a tárgyalóképesség finomítására volna szükségük.  Ezt Orbán Viktortól lehetne megtanulniuk, és akkor azt mondom, hogy Toroczkai is felnőne a legnemesebb feladathoz. Egy békésebb, visszafogottabb magatartást tanúsítva elérhetnék, hogy Orbán Viktor is leülne velük egy asztalhoz megtárgyalni a kifogásolt problémákat, az elvárásokat, amelyek – hangsúlyozom – az esetek többségében jogosak és értékelhetőek lennének. Ám, nem a tini, világmegváltó, lázadó stílusban, hibás kommunikációval kellene közelíteni. Meg kell végre érteni nekik is, mit jelent a belpolitikai béke és az összefogás ereje.

–      És a többi párt?

–      Nézze! Olyan pártokról, amelyeket a hatalom és pénz utáni vágy hajt, amelyek idegen pénzen működnek, de sem programjuk, sem stílusuk, sem erkölcsi alapjuk, sem nemzettudatuk nincs, azokra kár még gondolatokat is pazarolni. Akikben csak gyűlölet és bosszúállási vágy van, azok nem politikusok, hanem a politika értéktelen sallangja.

–      Nem tartja mégis veszélyesnek ezt a sallangot? 

–      Nekünk mindig a legócskább jutott ellenzékből is. Azonban ez a gyűlölködés a magyar néplélekben kifejleszt egyfajta immunitást, mert a magyar néplélek a békét és a szeretetet hordozza magában. Vannak persze emberek, akik csalódottságból, irigységből, félrevezetettségből, pénzért odaállnak ehhez az erkölcstelen sallanghoz, és bizony veszélyt is jelentenek, de ez egy körforgás. Ha sikerül nekik választást nyerni, akkor az ő esetleges működésük ismét megerősíti a magyarok érték-centrikus többségét, a józan ítélőképesség terén, és hamar véget vet egy ilyen üres és értéktelen, gyűlölködő uralomnak. Sajnos a magyar embernek időről-időre kell egy-egy történelmi pofon, hogy észhez térjen. Azt, hogy ezt a pofont áprilisban megkapja-e vagy nem kapja meg, csak a társadalom józanságán, erején, a nemzeti elkötelezettségű, és a gyermekeik jövőjét féltők összetartásán, hitén múlik. Ehhez kellene a Mi Hazánk józansága, belátása és önvizsgálata – amíg nem késő.

–      Milyen esélyt lát a Fidesz számára a 2026-os választáson?

–      Nem vagyok jós, és nem akarok sem fölösleges reményt sem fölösleges kesergést előidézni. Amit ma látunk, az egy gyenge, gyűlölködő, a haza iránt semmit nem érző, buta és fellengzős ellenzéki felhozatal, és egy sok választót vesztett, de ennek ellenére még ma is a legerősebb nemzeti elkötelezettségű, keresztény kultúrára építő (kormány)párt. Lehet itt szépeket mondani, lehet reménykedni vagy rémeket látni. A magyar nemzet sokszor került drámai helyzetbe saját értetlensége, elégedetlenkedése okán. Akár melyik párt nyer, annak hatalmas feladatai lesznek. Erkölcsi és gazdasági háború van, amit meg kell oldani. De facto háború van, amely minket is fenyeget, mert hülyék, árulók, és sátánista őrültek vezetik Európát és a világot. A háborúból ki kellene maradni… és ha mindez megoldódnék, akkor egy őszinte, tisztességes, erkölcsös, magyar és keresztény államot kell majd felépíteni. Ismét! Nem politikai kereszténységet, nem öntömjénezőt és nem gyűlölködőt, szembenállót. A legnehezebb feladat: Politikusként tisztességesnek maradni, nem keresni erkölcstelenül és teljesen indokolatlanul – akár ellenzékben, akár kormánypártiként – hatalmas összegeket, miközben ők döntik el a legalacsonyabb jövedelmek összegét. Akkor lenne igazán jó parlamentünk, ha a képviselőknek nem járna tiszteletdíj és eltörölnék a mentelmi jogot… Amíg ez nem történik meg, addig majdnem mindegy lenne – egy normális világban –, hogy ki nyeri a választást. Persze most, sokkal nagyobb a tét.  

–      Miért említette a beszélgetés elején a római erkölcstelenséget. Mi az, ami erre emlékezteti Önt?

–      Megszűnik lassan a jogbiztonság, ahogyan a Római Birodalomban sem a jog, hanem az előmenetel, a hatalom akarata érvényesült, jogi köntösbe bujtatva. Tehát; a jog megszűnt, a teremtéssel ellenkező erkölcstelenséget ismerik el Európában normálisnak, a gyermekek megrontásának törvényesítéséért harcolnak bizonyos liberális civilszervezetek, az Unió vezetése és többsége bűnözőket véd, hazaárulókkal üzletel. Teljes szexuális szabadosságban élnek a társadalmak, az abortuszt alapjogként ismerték el, dúl az erőszak a világban. A keresztény egyházak is elismerik az isteni törvényekkel ellenkező magatartásokat, megtagadják a tanítás alapjait és alkalmazkodnak a sátáni világhoz. Ez az összeomlás felé vezető biztos út. Ugyanakkor primitív hordák támadják a mai "Uniós birodalmat". Mintha csak ugyanazok a kezek írták volna a római és a mai kor történelmét. És hozzáteszem, a római korban is a hűséges és a krisztusi tanításhoz ragaszkodó keresztényeket üldözték, akárcsak ma. Végül mégis a keresztények, a keresztény életszemlélet mentette meg Európát és a világot. Ma is így lesz, de rettenetes szenvedések után. Mert amit ma látunk és tapasztalunk, az magában hordozza a sok évszázada felgyülemlett, rossz, téves irány miatt kialakult bajokat. A megtisztulás nem marad el, mert a természet mindent megöl, ami természetellenes. Látjuk az árvizeket, a földrengéseket, a hurrikánok pusztítását… és a háborút szerte a világban. Ezt sem Isten akarja, hanem az emberi balgaság idézte elő.

–      Ön szerint mit tehetünk mi, a túlélés érdekében a politikában?   

–      A politikában nincs különösebb tennivalónk. Amikor szavaznunk, akkor ne a politikusok megélhetését, és hazudozásait vegyük figyelembe, hanem a nemzet érdekeit. A nemzet érdeke pedig a béke, a teljes függetlenség, a jogbiztonság, az etnikai határok nemzetközi újratárgyalása, hiszen egyszer és mindenkorra meg kell szüntetni a magyarok kárpát-medencei elnyomását…

–      Hiszen, erről szólnak az autonómia-törekvések?

–      Az autonómia nem megoldás egy nemzet életében! Az maga az önkéntes lemondás arról, ami a miénk… de kérem, ez legyen egy másik beszélgetés témája.

 

–      Köszönjük a lehetőséget…

Fotók és szöveg: Dr. Vassy László

Forrás: Nemzeti Internetfigyelő

https://internetfigyelo.com/kulturember-a-nemzet-parlamentjeben-nem-gyujt-fustbombat-nem-ved-bunozoket-es-nem-tragarkodik-nagyinterju-stoffan-gyorggyel/

Nagydorogi történelemóra – dr. Téglásy Imre filmje a vörös fasizmus időszakáról

Nagydorog, a Paks melletti község, kivette a részét a magyar történelem sötét időszakából is. Az először 1397-ben említett település békés, uradalmi életét élte évszázadokon keresztül. 1883-ban már vasút kötötte össze a Magyar Királyság vasútvonalaival. A történelem, 1956-ig nem hagyott véres nyomokat a település históriájának lapjain, ám a kommunista gyűlölködés, értékrombolás és mélyprimitívség itt is letette a rá jellemző, a normális magyar keresztény embereknek mély sebet okozó, vörös garasát.  

Ezt a nagydorogi időszakot mutatta be A Kocka című film, amelyet november 6-án láthattunk a helyi házasságkötő teremben. A film dr. Téglásy Imre részletes kutatása, remek rendezése és Bella Árpád zseniális technikai munkája valamint Hahn Róbert kitűnő drónfelvételei által vált tökéletes, megrendítő és drámai kordokumentummá.

A rendező nem véletlenül nyúlt pont Nagydorog 1956-os történetének témájához. A dokumentumfilm hiánypótló alkotás, hiszen amíg az azon az őszön történt fővárosi eseményekről, a forradalomról, a harcokról és a megtorlásról sokat tudunk, addig a vidéki eseményekre a feledés homálya borult.

Édesapja, és ez által az egész család, de még a falu lakossága is megszenvedte a kommunisták aljas bosszúját. A bizonyítatlan vádak, rágalmak sora, a ma is ismert kommunista hazudozás, és az ezek alapján indult gyilkos bosszúhadjárat apró részleteit ismertük meg a filmből, amely egy falu keresztútját és egy család szenvedését, a hamis váddal vádolt tisztességes, magyar ember gyermekeinek évtizedekig tartó megalázását mutatta be.

Dr. Téglásy Imre ártatlan édesapját – akinek csupán annyi volt a „bűne”, hogy hadmérnökként szolgált a Horthy korszakban –, koholt vádakkal vitték a kistarcsai központi internálótáborba, ahonnan szabadulása után sem térhetett haza családjához, akiket évekig meghurcoltak a helyi vörös kiskirályok, ahogyan az ellene vallani nem hajlandó személyeket is. Őt, őket soha, senki nem rehabilitálta, senki nem kért bocsánatot, ahogy azokat a pufajkás, kommunista, gyilkos különítményeseket sem állították bíróság elé, akik ártatlan nagydorogi és környékbeli fiatalokat gyilkoltak meg bosszúból, vagy éppen kézigránátot dobtak szórakozásból az emberek közé Pakson.

Megrázó élményként tudhattuk meg a filmből azt is, hogy a rendező mit élt át, mit érzett abban dunaföldvári gimnáziumban, ahol a „dicsőséges Szovjetuniót” méltatta a kommunista történelemtanár, aki Téglásy édesapját az – osztály előtt – mindenféle gazembernek elmondta.

Nagydorogon tehát, olyan filmet láthatott a közönség, amelyet az Uránia Nemzeti Filmszínházban kellene folyamatosan műsoron tartani, mert ebben a filmben, a minden részletre kiterjedő alapos oknyomozás által, a kommunista korszak embertelen ocsmányságait, a vörös hazaárulást és gyűlölet korszakának minden apró szegmensét ismerheti meg a néző, a nagydorogi események tükrében.

A legmegrendítőbb ezen az estén az volt, hogy a filmet nézve átérezhettük: a történelem – ha nem álljuk útját –, újra játszhatja, mozis kifejezéssel élve – prolongálhatja azt a vörös, kegyetlen rémkorszakot, amelynek bűze a mai Nyugatról egyre inkább ideérződik, beszivárog Magyarországra.

Mert a kommunizmus szellemisége, eszméi, és gyilkos, primitív indulatai nem változnak, csak az azt, ma Magyarországon képviselőké, akiknek felmenői következmények nélkül borították vérbe, gyűlöletbe Magyarországot és az egész Kárpát-hazát. Utódaik célja is ugyanez, hiszen tisztában vannak azzal, hogy az akkori idők okozta félelem ma is gúzsba köti az emberi szabad gondolkodást, ma is éppen így lehetne erőszakkal uralkodni a népen. Beleborzongtunk ebbe az érzésbe 2025. november 6-án, Nagydorogon.                  

Czeglédi Andrea

Gyémánttal kirakott kapanyél – a sznobság ára

Új trend ütötte fel a fejét Magyarországon. A magukat a felső polcra képzelők úgy mutatják ki vélt felsőbbrendűségüket, hogy milliókat aggatnak magukra és ezt hivalkodva mutogatják a médiában is.

Hol vannak már azok az idők, amikor a hölgyek kifinomult ízléssel, visszafogott eleganciával jelentek meg egy-egy jótékonysági bálon vagy az operában? Amikor az arisztokrata családok gyermekeiket nyelvekre, irodalomra, a művészetek ismeretére és alázatra oktatták? Bizony, azok az idők elmúltak, amikor a nemes hölgyek iskolákat, kórházakat alapítottak, amelyeknek a fenntartásában is aktív részt vállaltak. Hol van ma olyan nemes hölgy, aki gyermeke születésére, a férjétől ajándékként kapott ékszerek árából templomot épített? Manapság nem illik őket emlegetni, hiszen, ők voltak az „elnyomó arisztokrácia”, amely csakis szitokszóként hangozhat el. Máshogy nem is illik őket emlegetni. A kastélyok azóta új urakra leltek és az „úrnők” már más elveket vallanak. Ma a pénz jelenti számukra a nemességet, nem a született, vagy egy hősies tettért szerzett nemesi cím és az ezzel járó előjog. A hölgyek körében pedig, a viselt szett ára jelenti a kiemelkedő „intelligenciát”. A sznobság nem ismer határokat, ahogyan az esztelen pénzköltés sem. Hiszen, ne mondja azt senki sem, hogy nem lehet élni milliós ruhadarabok nélkül, amelyek első ránézésre származhatnának valamelyik népszerű kínai oldalról is, mert semmi különbség nem látszik az olcsó bóvli és a milliós áru között. A különbség csupán a gyártó neve, illetve az, hogy a márkásnak kikiáltott darab kettő ezer forint helyett kétmillióba kerül.

Őrület ez, egy őrült világban, ahol a „szegény gazdagok” ettől érzik mindenkinél különbnek magukat. Szomorú látlelete ez lezüllött társadalmunknak, amelynek hanyatlását az oly’ irigyelt Nyugatról importáltuk. Az első efféle attitűdöt a Dallas című sorozatból leste el itthon a derék panellakó. Amikor módja adódott, a fekete címkés cseresznyepálinkát whiskyire cserélte és magyarul ordítozott Ausztriában a boltossal, mert meggyőződése volt, hogyha elég hangos, a boltos hirtelen megtanul magyarul.

A kezdeti csetlés-botlást gyors ütemű „fejlődés” követte. A rendszerváltáskor, a kommunista apuka által fialtatott vagyon, a vad- vagy rablókapitalizmusban villámgyorsan milliárdokká nőtte ki magát. Ekkor már nem volt elég a balatoni nyaraló. Az utódok kastélyokról, villákról, milliós ékszerekről és karórákról, luxusautókról álmodtak és amint azt mondani szokás; ha valaki eléggé akar valamit, az valóra is válik – a kiválasztottak számára. Ma már nem is számít embernek az, aki nem méregdrága külföldi egyetemen végez, nem magánrepülőn érkezik a nyaralóhelyre, aki nem yachton bulizik, és akinek a nője vagy neje (részletkérdés) nem visel menő, milliós márkákat. Persze, ezen a szinten a nőket csöppet sem zavarja, hogy kirakati státusszimbólumokká váltak. Miközben a haladást és a feminizmust dicsérik, ezen nők többsége méregdrága tárgyként, amolyan tartozékként tetszeleg és kielégíti az, ha társainak nagyzolhat a friss plasztikai sebészeti beavatkozásával, a cipőjével, a ruhájával, táskájával, a palijával, a luxus nyaralásával.  

Pénzből persze, minél több van, annál több kell, mondják, és ha már ez sem okoz örömöt, akkor következik a hatalomvágy. A hatalom érzése furcsa dolog, amely akkor a legteljesebb, ha mások fölé emeli az egyént, esetleg lenézheti és megalázhatja embertársait. Igaz, manapság már nem szokás az e körből kiszorultakat társnak vagy embernek nézni. Sokkal megnyugtatóbb, erőforrásként és ezáltal, jövedelemforrásként tekinteni rájuk, akárcsak a szénre, a vasra vagy régebben a rabszolgára, jobbágyra.

Szegény gazdagok – írtam pár sorral előbb –, és valóban szegények. A pénzükön kívül, ugyanis semmijük nincs. Vakok és süketek, hiszen kizárják magukat a valós világból, a mindennapi életből. Boldogságot és örömöt hajszolnak, miközben legtöbbjük nem tapasztalja az alkotás és a jól végzett munka örömét. Nem tapasztalja a föld illatát és a termés okozta boldogságot, amit a földet művelő nagyszülei oly’ gyakran éreztek, és nem érti igazán a kastély miliőjét, hiszen az, idegen számára.

Nem látják azokat az életeket, amelyeket megmenthetnének egy vacak karóra vagy karkötő árán, nem osztozhatnak mások örömében. Nem láthatják a felcsillanó hálát és szeretetet a szemekben. Helyette irigységet és rosszindulatot tapasztalnak, gyűlölet villan a szemekben. Pedig, mindenki úgy távozik az életből, ahogyan érkezett. Végül, ő maga egy marék hamuvá válik, a hatalma semmivé, a vagyon pedig undok sárrá, amikor az örökösök ölre mennek az utolsó forintért is.

Ennek orvoslása egyszerű volna, de akik Krisztus helyett a mammont választják, azok nagyon messze vannak Szent Mártontól és Assisi Szent Ferenctől. Igaz, bizonyára nem is jutnak át azon a bizonyos tű fokán…

Czeglédi Andrea