Advent, 2025 – gondolatok az utolsó adventi vasárnap előtt…

Olvasom a híreket és szomorúnak kéne lennem, mert a szomszédunkban háború zajlik, emberek szenvednek és halnak meg. A világ más pontjain népirtások zajlanak, milliók szenvednek. Rettegnem kéne, mert a háború árnyéka közeledik, mert új járványveszéllyel riogatnak, hosszú cikkekben ecsetelik, hogy milyen tünetek jelenthetnek gyógyíthatatlan betegséget.  

A mai kor emberét, a reményvesztettet, a hitetlent, az elveszettet rettegésre bírják. Az ember pedig, sarokba szorítva érzi magát és reszket a félelemtől, gyáván vicsorog és tehetetlenségében gyűlöl, amely gyűlölet a félelméből születik. Gyűlöl mindenkit, akitől fenyegetve érzi magát, akit nem ért, akit másnak érez, mint ő maga, akinek éppen a gyűlöletére sarkallják. Reményvesztettnek és manipulálhatónak kéne lennünk…

Én azonban folyton elkalandozom, messze a hírektől, a sok rettenettől. Advent van és a gondolataim az egyetlen igazán fontos tény körül forognak; a Megváltó kegyelme járja át az elmém minden egyes zugát. Nem, nem érzek félelmet. Helyette valami megfoghatatlan öröm jár át olyannyira, hogy fizikai valómban is érzem. Nem sietek. Hagyom, hogy átjárja az érzés minden porcikámat. Krisztusra gondolok. Arra, hogy emberré született. Arra, hogy úgy szereti Isten a teremtményeit, hogy irántunk való kegyelmét gyakorolva emberré lett. Pedig, tudja és számon tartja minden egyes rezdülésünket, gondolatunkat és mégis így látta jónak. Ő, aki a világmindenséget teremtette az isteni logika tökéletességével, az ember érzéseit akarta megtapasztalni emberi testben is.

Úgy vált meg minket bűneinktől, úgy ment meg minket, hogy emberként követi végig életünket a születésünktől a halálunkig. Beleszületik egy tehetetlen kisded testébe, egy tiszta lány fiaként, egyszerű, rang nélküli családba, hiszen őt nem a mi hivatalaink érdeklik, hanem maga az ember. Aztán felnő, gyermekként, megtapasztalva születése első pillanatától az üldöztetést. Megtanul járni, beszélni, gyermekből férfivá érik, miközben a halandó testben ott lakozik a halhatatlan tudat, a mindenható isteni lélek. Érzi a nap égető hevét, a hideget, a szomjúságot, az éhséget, miközben az emberek közt éli a mindennapokat. Vendégségben, menyegzőn ül az emberek között, látja és érzi az örömöt. Ugyanúgy látja és érzi a szomorúságot is, a betegséget, a gyászt. Tanít és csodákat tesz. Gyógyítja a testet és a lelket. Egyszerre, mert másként ezt nem lehet. Az Evangéliumban azonban egyetlen egyszer sem szerepel az, hogy isteni mivoltát a maga javára használta volna. Megtapasztalja az emberi lét és az emberi korlátok végső határait és közben a kísértést is, majd elzavarja a Sátánt. Végül, megtapasztalja az emberi testben a halált, vállalva a legvégső áldozatot is, mielőtt Istenként, Megváltóként legyőzi azt.

Az Ő szeretete és irántunk való kegyelme emberi elmével felfoghatatlan, a lelkünk mégis érzi, tapasztalja ezt létünk minden pillanatában. Csakhogy, sokszor elnyomjuk magunkban ezt az érzést, amely az életünket kéne, hogy irányítsa. Nem figyelünk rá a mindennapokban és nem kérjük a segítségét a kísértés pillanataiban. Pedig, a lehetőség mindig adott. Adventben az ember kicsit elmélázik, jobb esetben gondol Krisztusra és talán még imádkozik is néha, aztán a hétköznapok kusza viszontagságainak kisebb-nagyobb kísértéseiben rendre elbukik. Tesszük ezt annak ellenére, hogy csupán két szót kéne magunkban kiáltanunk őszintén, tiszta, gyermeki, rajongó szeretettel és ragaszkodással: Krisztus segíts! És Ő megsegít.

Az emberi lélek furcsa szokása azonban, hogy csak az igazán nagy bajban, amikor már nem látunk más kiutat, amikor a lélek fájdalma már túllépi halandó határainkat, csak akkor fordulunk felé. Ilyenkor az emberi lélek leveti magáról a rá gyűlt értéktelen agyagot, piszkot és nemessé, ragyogóvá válik, akárcsak a gyémánt a köszörű alatt. Ekkor nem létezik más, a világ egy kis időre megszűnik létezni, az idő megáll, és csak a pőre, didergő, minden dölyfét és hamis mázát levető emberi lélek áll lehajtott fejjel, alázatosan térdelve, bűnbánóan Isten előtt. Az, hogy mekkora kegyelem ez az állapot, abba általában senki sem gondol bele, pedig Krisztus ilyenkor még életünkben alkalmat ad nekünk a majdani üdvözülésünkre. Nem a halálunk után történik ez velünk, amikor már tudva tudjuk, hanem előtte, amikor hisszük és valljuk az Ő mindenhatóságát.

Efféle gondolatok kéne, hogy foglalkoztassák az embereket ebben az adventi időszakban is, amikor félünk, szomorúak vagyunk, gyűlölködünk. Várjuk a csodát, ami ott van mindannyiunk életében, várjuk a megváltást, ami biztos pont törékeny létünkben és várjuk az erőt, ami ott lakozik minden elmondott imában. Lássuk meg az erőszak és a gyűlölet fátylán túl a szenvedést is és ahol lehet, csendben, hivalkodás nélkül segítsünk. Tanuljunk meg imádkozni, hinni és akkor, ha a világot nem is, de magunkat és a környezetünket Krisztussal  együttműködve megválthatjuk!

CzA