Nagydorogi történelemóra – dr. Téglásy Imre filmje a vörös fasizmus időszakáról

Nagydorog, a Paks melletti község, kivette a részét a magyar történelem sötét időszakából is. Az először 1397-ben említett település békés, uradalmi életét élte évszázadokon keresztül. 1883-ban már vasút kötötte össze a Magyar Királyság vasútvonalaival. A történelem, 1956-ig nem hagyott véres nyomokat a település históriájának lapjain, ám a kommunista gyűlölködés, értékrombolás és mélyprimitívség itt is letette a rá jellemző, a normális magyar keresztény embereknek mély sebet okozó, vörös garasát.  

Ezt a nagydorogi időszakot mutatta be A Kocka című film, amelyet november 6-án láthattunk a helyi házasságkötő teremben. A film dr. Téglásy Imre részletes kutatása, remek rendezése és Bella Árpád zseniális technikai munkája valamint Hahn Róbert kitűnő drónfelvételei által vált tökéletes, megrendítő és drámai kordokumentummá.

A rendező nem véletlenül nyúlt pont Nagydorog 1956-os történetének témájához. A dokumentumfilm hiánypótló alkotás, hiszen amíg az azon az őszön történt fővárosi eseményekről, a forradalomról, a harcokról és a megtorlásról sokat tudunk, addig a vidéki eseményekre a feledés homálya borult.

Édesapja, és ez által az egész család, de még a falu lakossága is megszenvedte a kommunisták aljas bosszúját. A bizonyítatlan vádak, rágalmak sora, a ma is ismert kommunista hazudozás, és az ezek alapján indult gyilkos bosszúhadjárat apró részleteit ismertük meg a filmből, amely egy falu keresztútját és egy család szenvedését, a hamis váddal vádolt tisztességes, magyar ember gyermekeinek évtizedekig tartó megalázását mutatta be.

Dr. Téglásy Imre ártatlan édesapját – akinek csupán annyi volt a „bűne”, hogy hadmérnökként szolgált a Horthy korszakban –, koholt vádakkal vitték a kistarcsai központi internálótáborba, ahonnan szabadulása után sem térhetett haza családjához, akiket évekig meghurcoltak a helyi vörös kiskirályok, ahogyan az ellene vallani nem hajlandó személyeket is. Őt, őket soha, senki nem rehabilitálta, senki nem kért bocsánatot, ahogy azokat a pufajkás, kommunista, gyilkos különítményeseket sem állították bíróság elé, akik ártatlan nagydorogi és környékbeli fiatalokat gyilkoltak meg bosszúból, vagy éppen kézigránátot dobtak szórakozásból az emberek közé Pakson.

Megrázó élményként tudhattuk meg a filmből azt is, hogy a rendező mit élt át, mit érzett abban dunaföldvári gimnáziumban, ahol a „dicsőséges Szovjetuniót” méltatta a kommunista történelemtanár, aki Téglásy édesapját az – osztály előtt – mindenféle gazembernek elmondta.

Nagydorogon tehát, olyan filmet láthatott a közönség, amelyet az Uránia Nemzeti Filmszínházban kellene folyamatosan műsoron tartani, mert ebben a filmben, a minden részletre kiterjedő alapos oknyomozás által, a kommunista korszak embertelen ocsmányságait, a vörös hazaárulást és gyűlölet korszakának minden apró szegmensét ismerheti meg a néző, a nagydorogi események tükrében.

A legmegrendítőbb ezen az estén az volt, hogy a filmet nézve átérezhettük: a történelem – ha nem álljuk útját –, újra játszhatja, mozis kifejezéssel élve – prolongálhatja azt a vörös, kegyetlen rémkorszakot, amelynek bűze a mai Nyugatról egyre inkább ideérződik, beszivárog Magyarországra.

Mert a kommunizmus szellemisége, eszméi, és gyilkos, primitív indulatai nem változnak, csak az azt, ma Magyarországon képviselőké, akiknek felmenői következmények nélkül borították vérbe, gyűlöletbe Magyarországot és az egész Kárpát-hazát. Utódaik célja is ugyanez, hiszen tisztában vannak azzal, hogy az akkori idők okozta félelem ma is gúzsba köti az emberi szabad gondolkodást, ma is éppen így lehetne erőszakkal uralkodni a népen. Beleborzongtunk ebbe az érzésbe 2025. november 6-án, Nagydorogon.                  

Czeglédi Andrea

Gyémánttal kirakott kapanyél – a sznobság ára

Új trend ütötte fel a fejét Magyarországon. A magukat a felső polcra képzelők úgy mutatják ki vélt felsőbbrendűségüket, hogy milliókat aggatnak magukra és ezt hivalkodva mutogatják a médiában is.

Hol vannak már azok az idők, amikor a hölgyek kifinomult ízléssel, visszafogott eleganciával jelentek meg egy-egy jótékonysági bálon vagy az operában? Amikor az arisztokrata családok gyermekeiket nyelvekre, irodalomra, a művészetek ismeretére és alázatra oktatták? Bizony, azok az idők elmúltak, amikor a nemes hölgyek iskolákat, kórházakat alapítottak, amelyeknek a fenntartásában is aktív részt vállaltak. Hol van ma olyan nemes hölgy, aki gyermeke születésére, a férjétől ajándékként kapott ékszerek árából templomot épített? Manapság nem illik őket emlegetni, hiszen, ők voltak az „elnyomó arisztokrácia”, amely csakis szitokszóként hangozhat el. Máshogy nem is illik őket emlegetni. A kastélyok azóta új urakra leltek és az „úrnők” már más elveket vallanak. Ma a pénz jelenti számukra a nemességet, nem a született, vagy egy hősies tettért szerzett nemesi cím és az ezzel járó előjog. A hölgyek körében pedig, a viselt szett ára jelenti a kiemelkedő „intelligenciát”. A sznobság nem ismer határokat, ahogyan az esztelen pénzköltés sem. Hiszen, ne mondja azt senki sem, hogy nem lehet élni milliós ruhadarabok nélkül, amelyek első ránézésre származhatnának valamelyik népszerű kínai oldalról is, mert semmi különbség nem látszik az olcsó bóvli és a milliós áru között. A különbség csupán a gyártó neve, illetve az, hogy a márkásnak kikiáltott darab kettő ezer forint helyett kétmillióba kerül.

Őrület ez, egy őrült világban, ahol a „szegény gazdagok” ettől érzik mindenkinél különbnek magukat. Szomorú látlelete ez lezüllött társadalmunknak, amelynek hanyatlását az oly’ irigyelt Nyugatról importáltuk. Az első efféle attitűdöt a Dallas című sorozatból leste el itthon a derék panellakó. Amikor módja adódott, a fekete címkés cseresznyepálinkát whiskyire cserélte és magyarul ordítozott Ausztriában a boltossal, mert meggyőződése volt, hogyha elég hangos, a boltos hirtelen megtanul magyarul.

A kezdeti csetlés-botlást gyors ütemű „fejlődés” követte. A rendszerváltáskor, a kommunista apuka által fialtatott vagyon, a vad- vagy rablókapitalizmusban villámgyorsan milliárdokká nőtte ki magát. Ekkor már nem volt elég a balatoni nyaraló. Az utódok kastélyokról, villákról, milliós ékszerekről és karórákról, luxusautókról álmodtak és amint azt mondani szokás; ha valaki eléggé akar valamit, az valóra is válik – a kiválasztottak számára. Ma már nem is számít embernek az, aki nem méregdrága külföldi egyetemen végez, nem magánrepülőn érkezik a nyaralóhelyre, aki nem yachton bulizik, és akinek a nője vagy neje (részletkérdés) nem visel menő, milliós márkákat. Persze, ezen a szinten a nőket csöppet sem zavarja, hogy kirakati státusszimbólumokká váltak. Miközben a haladást és a feminizmust dicsérik, ezen nők többsége méregdrága tárgyként, amolyan tartozékként tetszeleg és kielégíti az, ha társainak nagyzolhat a friss plasztikai sebészeti beavatkozásával, a cipőjével, a ruhájával, táskájával, a palijával, a luxus nyaralásával.  

Pénzből persze, minél több van, annál több kell, mondják, és ha már ez sem okoz örömöt, akkor következik a hatalomvágy. A hatalom érzése furcsa dolog, amely akkor a legteljesebb, ha mások fölé emeli az egyént, esetleg lenézheti és megalázhatja embertársait. Igaz, manapság már nem szokás az e körből kiszorultakat társnak vagy embernek nézni. Sokkal megnyugtatóbb, erőforrásként és ezáltal, jövedelemforrásként tekinteni rájuk, akárcsak a szénre, a vasra vagy régebben a rabszolgára, jobbágyra.

Szegény gazdagok – írtam pár sorral előbb –, és valóban szegények. A pénzükön kívül, ugyanis semmijük nincs. Vakok és süketek, hiszen kizárják magukat a valós világból, a mindennapi életből. Boldogságot és örömöt hajszolnak, miközben legtöbbjük nem tapasztalja az alkotás és a jól végzett munka örömét. Nem tapasztalja a föld illatát és a termés okozta boldogságot, amit a földet művelő nagyszülei oly’ gyakran éreztek, és nem érti igazán a kastély miliőjét, hiszen az, idegen számára.

Nem látják azokat az életeket, amelyeket megmenthetnének egy vacak karóra vagy karkötő árán, nem osztozhatnak mások örömében. Nem láthatják a felcsillanó hálát és szeretetet a szemekben. Helyette irigységet és rosszindulatot tapasztalnak, gyűlölet villan a szemekben. Pedig, mindenki úgy távozik az életből, ahogyan érkezett. Végül, ő maga egy marék hamuvá válik, a hatalma semmivé, a vagyon pedig undok sárrá, amikor az örökösök ölre mennek az utolsó forintért is.

Ennek orvoslása egyszerű volna, de akik Krisztus helyett a mammont választják, azok nagyon messze vannak Szent Mártontól és Assisi Szent Ferenctől. Igaz, bizonyára nem is jutnak át azon a bizonyos tű fokán…

Czeglédi Andrea

A magyar kereszténység új pályára állítva – Tusványos, 2025.

 

A szárazság és a hőség után ismét esik. Mondhatnánk, hogy áldás ez az esős idő, azonban sok helyen hatalmas károkat okoz. Az idei tavasz és nyár időjárása nem sok jót hozott nekünk a Kárpát-medencébe. Májusban, Erdélyben hatalmas árvizeket okozott, falvakat mosott el és örökre tönkre tette a parajdi sóbányát. Valószínűleg, nem úsztuk meg ennyivel, hiszen a parajdi tragédia után a tordai sóbánya is veszélybe került a víz betörése miatt és Rónaszék már bezárt sóbányája is részben beomlott.

Véletlen volna? Sokan a klímaváltozás okozta kihívásnak tekintik az extrém időjárást, mások viszont, a rossz gazdálkodás számlájára írják a történteket, ám, abban mindenki megegyezik, hogy ami most történik, az rendhagyó.

Itt az ideje azonban, egy teljesen más perspektívából vizsgálni az események láncolatát. A Kárpát-medence, habár a végső csapásként ránk zúdított trianoni szégyenpaktum látszólag szétdarabolta, egységes egészként létezik ma is. Olyan, mint egy, az őskorból ránk maradt, mitikus óriás. Ha Erdélyben seb fakad, megszenvedi azt az egész szervezet. Most pedig, egyre-másra fakadnak ki a sebek. A sóbányák voltak mindig is a mi, aranynál értékesebb kincseink, az élet nélkülözhetetlen eszenciája, ezért aztán nincs ennél félreérthetetlenebb figyelmeztetés, hogy valamit nem jól csinálunk, hatalmasat hibázunk. Ez nem a divatosan belengetett klíma-katasztrófa. Sokkal több annál és sokkal félelmetesebb is. Ez az Isten figyelmeztetése. Figyelmeztet, mert nem jól gazdálkodunk. Nem, nem azzal, ami a miénk, hanem azzal, ami az Övé.

Ezen a ponton valószínűleg, sokan elmosolyodnak. Valamiféle félrecsúszott elme próféciájának vélik a fenti mondatokat. Fanyalognak, akik a tudomány, a logika mentén gondolkodnak. A hitetlenkedők kedvéért azonban, egyszerű példával szolgálhatok.

Képzeljük el, hogy valaki épít egy falut. Takaros házakat, tágas udvarokkal, gazdasági épületekkel. A falu körül kövér termőföld, zöldellő kaszálók, tiszta vizű folyócska található. A réten és a kaszálókon túli erdőkben sok vad él és minden körülmény tökéletes az emberek boldogulásához. Beköltöztet az építő minden házba egy-egy családot és mindent a rendelkezésükre bocsájt. Ingyen. Csupán gazdálkodniuk kell és megőrizni mindazt, amit felépített. Telik-múlik az idő és az emberek serényen dolgoznak, vigyázzák az építő tulajdonát, szépítgetik a környezetüket. Időnként meggyűlik a bajuk mindenféle rablókkal, de bátran védik a rájuk bízott gazdaságot és az építő is mindig megsegíti őket.

A következő generáció azonban, már sokkal trehányabb. Gaz nő az udvarokban, már nem kaszálnak a réten, nem tartanak állatokat. Helyette, a gyors meggazdagodást választják. Eladják a megmaradt állatállományt, a gazdasági épületeket lebontják, a szerszámokat elkótyavetyélik. Kivágják a fákat, leölik a vadakat, hagyják leromlani a lakóházakat. A rablókkal már régóta nem küzdenek, hanem a barátságukat keresik, együtt üzletelnek és odáig merészkednek, hogy immár azt hangoztatják, az ő tulajdonuk minden, az építőnek semmi köze hozzá. Talán, nem is ő építette… Már nem elégszenek meg a faluval. Kicsinek, kényelmetlennek látják. Többet, nagyobbat akarnak. Máshol akarnak élni, ahol még többet – mindent szabad.

Az építő figyel, néha visszahelyez egy-egy kidőlt gerendát és vár. Arra vár, hogy ez az őrült, megbolydult népség belássa hibáját, mielőtt világgá kergetné őket a tönkre tett falucskából.

Bár, a példa kissé együgyű, segít megértetni azt, ami ma zajlik az „otthonunkban”.

A hazánk kétharmadát idegen népek bitorolják, Istentől való jussunkat rabló módjára tékozolják el. Nem építenek, hanem rombolnak. Nem az épületeket, nem a falvakat, hanem mindazt, amit Isten teremtett és mi magyarok lelkesen asszisztálunk ehhez. Nem bánjuk meg a vétkeinket őszintén, ám, helyette dölyfösen hangoztatjuk, hogy mi „már megbűnhődtünk”. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy most bármit megtehetünk? Az áltudomány és álintelligencia fedezékéből azt is megkérdőjelezzük, hogy Isten valóban létezik-e? Mára már csakis a pénz számít.

Tegnap még valami világossá vált. A Miniszterelnök úr zseniális beszédében tökéletesen megfogalmazta azt, amit már régóta sejthettünk. A magyar keresztény hit a múlté. Megszűnt. Nem létezik. Helyette megmaradt ugyan egy keresztény kultúrának nevezett „koordinátarendszer”, amolyan morális gát, ami egyelőre még megállítja az elállatiasodó társadalmat abban, hogy ne gyilkolja halomra egymást, miközben elrabolja a másik tulajdonát. Valamennyire gátat szab a szodómiának is. Azonban, hit nélkül már nincs bennünk szeretet, alázat és tisztelet. Sem Isten, sem a másik ember iránt. Sem az Isten által teremtett világ nem számít, sem embertársaink érdeke. A gyűlöletben megszűnt az egység, széthull a család, megszűnik a nemzet. Amint arról a Miniszterelnök úr tisztán és érthetően beszélt, még nem léptük át ugyan azt a bizonyos vörös vonalat, amely a káoszba és a megsemmisülésbe vezet, de a normális, keresztény emberi létbe való visszatérés esélye igen csekély. Ezek a súlyos szavak minden magyarhoz szóltak. Mindenkihez a csonkaországban és a Kárpát-medencében. Ugyanúgy felelős az erdélyi politikus, aki Bukarestben bársonyszékért kilincsel és bólogat, sorsára hagyva az otthon kínlódó nemzettársait, a tóttá vált észak-magyarországi, aki megalkuvásával gyalázza meggyilkolt nagyszülei emlékét, a délvidéki, aki az Unióba igyekezne, feledve a szerb gyilkosokat és a NATO újvidéki bombázását és a fővárosi, aki Európába igyekszik, ahelyett, hogy a saját háza táján sepregetne.

Orbán Viktor miniszterelnök úr eddig, minden beszédében remekelt, ám, a tegnapi volt a legmagávalragadóbb, a legemberibb és talán, a legigazabb. Ő az egyetlen politikus, aki ki merte jelenteni, hogy „kereszténység nélkül nincs a nemzetnek jövője”. Ő az egyetlen, aki tükröt tartott a szülők elé. Gyermekeink nevelése nem mások felelőssége. Értük egyedül a szülők felelnek. Ez világos útmutatás. Gyermekeink érdekében vállalnunk kell a vállalhatatlant is, és szembe kell mennünk értük bárkivel, akár az egész világgal. Az egyetlen, nélkülözhetetlen érték, amit adhatunk nekik, őseink bátor, élő hite Istenben, ami átsegíti őket az elkövetkezendő viharokon – háborún. Mert, az Istentől kapott otthonnak jó gazdára lesz szüksége a jövőben. Nem hasztalanságokkal kell tömnünk a fejüket, nem demokráciával és aljas joggal, pénzügyekkel, banki ismeretekkel, és nem mindenféle digitális plágium-szoftverek használatával, a pénz imádatával. Annál inkább szükséges szeretettel, törődéssel, tisztelettel, bátorsággal, önvédelmi és önfenntartási ismeretekkel felöveznünk őket. Fegyverezzük fel őket a keresztény hittel!

Meg kell értetnünk velük, hogy bármi történjen is, Szent László és Mária országa örök és nem veszhet el.

A tegnapi nap tehát, reménnyel töltött el, mert az ország miniszterelnökének első és legfontosabb célja a keresztény Magyarország naggyá és gazdaggá tétele… Jó volt effélét hallani nyolcvankét év után, azaz Horthy Miklós kormányzó úr 1943. augusztus 20-ai beszédét követően.

Cz. A.  

Gyöngyöspata: Liberális „civil gyermekvédelem”, duzzadó jogász-zsebek, büntetlenül…

A nemzetközi kisebbségi jogvédelem egy nagyon jól jövedelmező üzletág, amely a globális, demokráciának hazudott liberális diktatúra egyik mellékterméke. Manapság a megkülönböztetés egyenlő a diszkriminációval, már nem is veszik figyelembe, vagy nem akarják érteni, hogy a megkülönböztetés akár pozitív is lehet. Ahol valaki megkülönböztetést vél vagy akar felfedezni, rögtön megjelennek az alapítványok jól fizetett ügyvédei és igyekeznek megtömni zsebeiket, a – mások valós vagy mondvacsinált sérelmeiért a bíróságok, érzékenyített jóvoltából, legtöbbször irreálisan magas összegű – kártérítésből. Mint minden, a „demokráciához” köthető elmebeteg, de ma normálisnak tartott társadalomellenes jelenség, ez a fajta „jogvédelem” is a tengeren túlról származik, akár a mi derék „civil” alapítványaink.

Munkájuk azonban nem merül ki csupán a pénzszerzés eme aljas és embertelen kivitelezésében. Elsődleges, de rejtett céljuk a gyűlöletkeltés, szegregáció generálása a társadalom bizonyos, jó előre célba vett rétegei között. Ám, minden esetben a másik felet ők szegregálják ezzel az eljárással. Miután az Egyesült Államokban sikeresen végrehajtották a társadalom szétválasztását, szegregálását, hiszen a különböző rasszok képviselői talán sohasem gyűlölték egymást annyira, mint manapság, Európa vált második kísérleti telepükké.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy sohasem volt ekkora indulat, ellentét a hetero és homo beállítottságú emberek között, mint most, hiszen korábban nemigen foglalkoztak egymással. A kemény lobbi azonban meghozta a várva várt eredményt…  

Sohasem volt gond, ha a négert négernek nevezték, hiszen ők is ezzel a megszólítással illették/illetik egymást. Most kötelező a színesbőrű megnevezés, ami korántsem helytálló, amikor olyan sok eltérő bőrszín létezik, és ez így van jól. Az afro-amerikai megnevezés pedig egyenesen sértő, hiszen éppen ezzel bélyegzik meg őket, hangsúlyozva: ők nem igazi amerikaiak. No, de nem is ez a lényeg, hanem a sok per, a sok millió dollár és a néger lakosság rasszizmusra való felbujtása, amivel senki sem nyer, ellenben mindenki veszít – a négerek, akiknek semmivel sem lett könnyebb az életük, a fehérek, a más fajhoz tartozók, az állam, a gazdaság, az egész társadalom – a felbujtókat és az ügyvédeket kivéve.  

Most ugyanez a színjáték folyik a szemünk előtt Magyarországon. A hetero és a homo már kellően gyűlöli egymást, ezen a „project”-en már csak csiszolgatni kell. A cigányügy megvalósítása azonban még sok „munkát” igényel az alapítványok és a jogtól, az erkölcstől, és az emberségtől távol álló ügyvédeik és érzékenyített bíróik részéről. Igyekeznek a tengerentúli, jól bevált taktikát nálunk is gyümölcsözővé tenni.

Azzal kezdték, hogy kijelentették: a cigányt tilos és sértő cigánynak nevezni. – A cigány, ezentúl roma lesz, mert ők azt mondják, és kész! – A „roma” szó lovári nyelven embert jelent, ezek szerint a nem roma nem ember. Sokan büszkén vallják magukat cigánynak. Ők tán nem emberek? A magyarok, németek, franciák, angolok, kínaiak, afrikaiak, zsidók, oroszok, és még sorolhatnánk… – nem emberek? Ez bizony diszkrimináció a javából!

Évek óta táplálják a cigányokba a nacionalizmust, a magyargyűlöletet, és azt, hogy fölösleges erőfeszítés kitörniük, hiszen elég, ha elveszik azt a „nem embertől”, a „paraszttól”, amire szükségük van. Érdekes és ismerős vallási szemlélet… Ezt volt hivatott igazolni a megélhetési bűnözés fogalmának bevezetése is, amely az SZDSZ-es Kuncze Gábor ex-belügyér nevéhez kötődik, de ugyanezt a mentalitást támogatja a „börtön-biznisz” és az „oktatási biznisz” is. Igen, üzlet, méghozzá nagyon jól jövedelmező. Azt sokszor hallhatjuk, olvashatjuk, hogy az államot perbe fogók könnyedén jutnak hatalmas összeghez, ám arról ritkábban esik szó, mennyi pénz üti az ügyvédek markát. Az utóbbi időben furcsa megállapodások kerülnek napvilágra, amelyekben a kártalanított kisebbségi 30, míg az ügyvéd 70%-ot tehet zsebre. A jognak nevezett maffia-módszer rohamosan fejlődő iparággá nemesedett, bírói segédlettel.

Az fent említett „oktatási biznisz” alapját Magyar Bálint, a 2002-2006 között hivatalban lévő oktatási miniszter – igencsak fondorlatos módon –, teremtette meg, diszkriminációellenes törvénymódosításával.

Ez a törvény ugyanis, amely elvileg a felzárkózást hivatott előremozdítani, éppen a felzárkóztatást elősegítő speciális osztályok létét és létrehozását akadályozta meg. Hogyan lehetne problémás, viselkedészavarokkal küzdő, vagy egyszerűen csak kevesebb ismerettel rendelkező, halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket integrálni, ha nem kapnak speciális szakmai segítséget? Ezt a cigányokra élezték ki, de más, fogyatékkal élő vagy speciális foglalkozást igénylő gyermekeket is máig súlyosan érint.

Ettől kezdve a liberális (Soros) alapítványok szabad utat és a bíróságoktól szabad kezet kaptak a önkormányzatok és a hozzájuk tartozó iskolai intézmények vegzálására és perelésére.

A gyöngyöspatai ügy sokáig árnyékba húzódó főszereplője, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekekért Alapítvány 2003-ban, Miskolcon „debütált”, próbapert indítva a helyi önkormányzat ellen. A Nyílt Társadalom Alapítvány védőszárnyai alatt ténykedő alapítvány tehát, már alapos szakmai felkészültséggel rendelkezett, amikor a gyöngyöspatai „hátrányos helyzetű”-nek titulált diákokat és azok szüleit milliós kártérítés összegével kecsegtette. A feltüzelt kisebbséget később anyagiak híján magára hagyták – napjainkig.  

A Magyar Bálint által ránk maradt oktatási törvénynek köszönhetően, az elmúlt hetek feszültsége, és az ehhez hasonló perek bármikor megismétlődhetnek.

Joggal tehetjük fel a kérdést: Miként lehetséges az, hogy egy ilyen –, finoman szólva is – félresikerült oktatási törvénymódosítás még az elmúlt tíz év után is életben van, életben lehet? Miért nem foglalkozott az elmúlt tíz évben senki, egyetlen illetékes szakember sem, ezzel a botrányos, súlyos hátrányt okozó törvénnyel? Miért van ekkora hatalma – az ígéretekkel ellentétben – Magyarországon George Soros civilszervezeteinek, és mit csinál a Nemzetbiztonság, miközben mi magunk biztosítjuk az ellenségnek a kivégzésünkhöz szükséges lőszert? Miért nem vette észre a titkokat oly jól ismerő szerv azt a szervezkedést, amelyet ezek a belháborút előidézni akaró „endzsiók” szerveztek meg éveken keresztül?   

Egy biztos. Itt, ebben a helyzetben sem nyerhet senki. Veszít a cigányság, hiszen a halvány esélytől is megfosztják, hogy integrálódhasson. Veszítenek a magyarok, hiszen állandó gyűlölet és feszültség közepette nem lehet élni és dolgozni, még kevésbé tanulni. Veszít a társadalom, hiszen végzetesen megosztottá válik, veszít az állam, a kormány, a gazdaság, és teljesen hiteltelenné válik a taláros társadalom, amely a civil társadalom erkölcsi normáinak tükrévé vált. S ennek a tükörnek a foncsorja meglehetősen töredezett immár… Gyöngyöspata után pedig, egészen homályossá vált.

Az egyetlen nyertes az, aki ezt az ördögi játszmát kitervelte, hiszen örök igazság: „divide et impera” – és ma éppen ez történik az élet minden szegmensében: az erkölcsöt, a jogot, az emberséget illetően.

És az SZDSZ-es örökség, a kifacsart és gyermekellenes oktatási törvény máig lehetőséget ad a roma társadalom mélyen tartására… mert azt mi nem változtattuk meg… ergo: közös a bűn!

Czeglédi Andrea