Újév – újult törekvések

 

Alig indult be a hétköznapok lüktetése az újévben, illetve még be sem indult, máris leesett állal bámulta az internet infúzióján csüggő, a szilveszteri bódulatból éppen józanodó nép az újabb amerikai külkereskedelmi bravúrt.

Az USA erre specializált hadserege a régen bevált „Veni, vidi, vici” módszert alkalmazva pillanatok alatt letartóztatta Nicolás Maduro, venezuelai elnököt és már vitte is. Persze, Madurot sem lehet ártatlan cserkészfiúnak tekinteni és az amerikai elnök a frissen meghirdetett drogháborújára alapozta a dél-amerikai villám kiruccanást, ám az akció mélyebb érdekeket sejtet.

Azt már megszokhattuk, hogy minden, mindennel összefügg és azt is tudjuk, hogy az USA gazdasága mindig a világszintre kiterjesztett külkereskedelemből prosperált. Donald Trump pedig, megígérte országa népének, hogy Amerikát újra naggyá teszi. Úgy tűnik, beváltja az ígéretét, ugyanis a háború és a gyógyszeripar mellett a legjövedelmezőbb az olaj-üzlet. Azt már többen emlegetik, hogy a venezuelai demokrácia-import fő oka a kőolaj, de érdemes egy kicsit nagyobb felbontásban megvizsgálni az eddig egyedülállónak tűnő akciót.

Amerikának szüksége van a kőolajra, nem is akármilyen mennyiségben, hiszen az ipara erre épül, és a saját maga által elhasznált mennyiségen kívül kereskedni is szeretne a fekete arannyal. Csakhogy, saját készletei kimerülőben vannak, sőt, egyes források szerint már kimerültek.

Szóval, ott áll az újra a világ élvonalába törő nagyhatalom az egyik legfontosabb nyersanyagforrás nélkül. Mit tehet ebben a helyzetben?

Roppant egyszerű. Figyelme a négy legtöbb kőolajat birtokló állam – Venezuela, Irán, Szaud-Arábia és Oroszország felé irányult.

Venezuelát éppen most gyarmatosította, de tavaly már „belekóstolt” Iránba is. Szaud-Arábiához komoly üzleti érdekek fűzik – egyelőre…

Oroszország…, nos, ott kényesebb a helyzet, nagy falat, badarság volna szemtől-szembe nekimenni. Oda már komolyabb, kiforrottabb terv szükségeltetik és lehetőleg más legyen az áldozat és ismét más, aki a gesztenyét a forró parázsból kikaparja. Az ukrán-orosz háborút először a volt amerikai elnök finanszírozta, komoly üzleti érdekek által motiválva és vezérelve. Aztán Trump, már a kampány idején kijelenti, hogy ő egy hét alatt „kieszközli” a békét.

Minden csoda három napig tart, ezért az internet háborús, politológus „szakértői” már régen elfelejtették ezt a sokszor elismételt, magabiztos kijelentést.

Trump megválasztása után lassan és megfontoltan elkezdte az egyezkedést. Közben, biztatta Európát a szankciók kiterjesztésére, amelyet az európai gazdaság érzett meg igazán, egyúttal kibővítette a saját piacukat, kötelezve az európai államokat a gyenge minőségű, hajón, nagy távolságból szállított LNG gáz megvásárlására.

A korrupt brüsszeli vezetők elhintették a háborús hisztériát, azt szajkózva, hogy Oroszország titkos terve valójában, lerohanni egész Európát. Ezt elégszer ismételgetik, így a korábbi szovjet portyázás emlékét őrző európaiak megfelelően rettegnek az oroszoktól. Trump és az Európai Unió között látszólag hatalmas feszültség és ideológiai csatározás zajlik, mégis Amerika adja a fegyvert – jó pénzért –, amit Ukrajnába szállítanak és biztosítja a kamatos kölcsönt is, amit az Unió vödörszámra és megszámlálhatatlanul önt a tolvaj és hazaáruló ukrán kormány ölébe. Látszólag csupán területi vita zajlik, együttműködésre sarkallják a szomszédos tagállamokat egy-egy lerágott konc fejében, sajnálkoznak az áldozatok számán, ám valójában ők csupán járulékos, már rég leírt veszteség ebben a nagy sakkjátszmában.

E tényeket sorba rendezve, biztosak lehetünk abban, hogy „izgalmas év” vár ránk, tele nem várt fordulatokkal, hatalmas üzleti sikerekkel, kis vérrel és könnyel.  Trump elnök pedig, betartja az adott szavát, megcsinálja. Amerika újra nagy lesz… ha sikerül…

CzA

Kép: BBC   

„Ígéret éve” – 2026.

Az „Ígéret éve” – ez a cím ragadta meg a figyelmemet ma, és gondolataim azonnal tovább szőtték a jelentését. Ízlelgettem apránként, ahogyan a jó bort szokás és ezernyi szálon indultam el. Kis idő múlva elolvastam az alatta lévő bejegyzést. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a cím, amit a Szatmári Egyházmegye oldalán olvastam, teljesen mást takar, mint amit odaképzeltem, mégis, a „coda” megegyezik.

Alig kezdődött el az újév és máris mindenki találgat, hogyan alakul. Találgatni azonban nem egyszerű, hiszen senki sem dicsekedhet előrelátással. Váteszek ritkán születnek, ezért tanácsosabb szigorúan a tényeknél maradni.

Nehéz év vár ránk, hiszen a világ újra őrült háborús hangulatban tobzódik. Itt-ott már eddig is fellángolt és zajlik, csakhogy ezt a tüzet nem eloltani készülnek, hanem tovább szítják. A kisebb-nagyobb háborúk rettenete majd minden kontinenst érintett az elmúlt évben és folytatódik idén is, de számunkra mégis Európa sorsa a legaggasztóbb.

A szomszédságunkban háború zajlik. Indokolatlanul régóta, indulatlanul túl sok az áldozat, a szenvedés és indulatlanul túl sokba kerül az európai nemzeteknek is. A háborús folyamat azonban szintet lépett. Európa háborúra készül Oroszország ellen. Azzal az Oroszországgal készül megküzdeni, amelyet Európának még sohasem sikerült legyőznie. Fegyvereket gyártanak, hatalmas üzemek gyártósorait alakítják át hadifelszerelés gyártására alkalmasnak és egyes államokban behívókat osztogatnak. Tapasztalatunk azt mutatja, hogy amit legyártanak, azt előbb-utóbb használják is és most ehhez gyűjtik az „emberi erőforrást”, mint elengedhetetlen alapanyagot. Mindeközben, küzdenek a saját, határaikon önként beengedett ellenséggel is, akik minden téren igyekeznek kiszorítani az évszázadok óta ott lakókat. A mérleg nyelve erősen a migráció által odahordott szedett-vetett horda oldalára billen…

Nekünk, magyaroknak sincs mivel kérkednünk, itt, a Kárpát-medencében. Északon a soha nem volt állam nyomorgat minket elvakult sovinizmusa, kollektív bűnösség esztelen vádjával, olyan törvényt szem előtt tartva ma, a XXI. század Európájában, amihez képest még a nácik is csupán lelkes amatőröknek tűnnek.

Északkeleten a magyar férfiakat hurcolja a megszálló állam a front húsdarálójába, úgymond a megszálló állam ellen, elvárva tőlük, hogy életüket áldozzák a hazáért… az ő hazájukért – hűségből és hazaszeretetből. Még végig gondolva is paradoxon, magyar testvéreink azonban ebben a valóságnak nevezett torzulásban élnek.

Délen a szerbek sovinizmusa változatlan. Igyekeznek eltörölni mindent, ami nem illik a szerb nemzetállam hazug képébe.

Erdélyben és a Partiumban egy újabb bukaresti, rabló bábkormány igája alatt küszködnek a mindennapokban. Az éppen aktuális ígéretbajnokok megválasztatása pedig, olaj volt a román sovinizmus sohasem kihunyó tüzére. Eddig nem létező adók és adóemelések nyomorítják a népet és félő, hogy a többség dühe, amely a megszorítások és az áremelések miatt napról-napra fokozódik, ügyes irányítással ellenünk fordul, hiszen a választáskor azt hazudták országszerte, hogy mi, magyarok voltunk a győzelmet eldöntő mérleg nyelve. Szóval, „van baj elég”, ahogyan a székelyek mondják…

Csonkahonban sem rózsás a helyzet. Tavasszal választás lesz, és csupán imádkozhatunk, hogy ne legyen egy újabb Károlyink, aki odadob egy Kun Béla reinkarnációnak bennünket. A nép már most egymásnak feszül, lincshangulatban és nincs, aki ezt a gyűlöletáradatot leállítaná.

Miért írom mindezen tények ellenére, hogy ez „az ígéret éve”? A rövid válsz talán meghökkentő. Minél rosszabb, annál jobb.

Habár, a jó sohasem hirdeti magát olyan harsányan és nincs rikító reklámja, egyre többen ismerik fel azt, hogy ebben a káoszban egyedül Krisztus a biztos pont, a remény. Nem várhatjuk, hogy ebben az életben megtapasztaljuk a Mennyországot és azt sem, hogy a bárány együtt legeljen az oroszlánnal. Ám, ígéretünk, reményünk van arra, hogy megváltást és üdvösséget nyerjünk. Hitünk pedig arra sarkall a nehéz órákban, hogy imádkozzunk a kegyelemért és bűneink bocsánatáért.

S.D.G.!

Czeglédi Andrea

Év végi hálaadás…

https://www.youtube.com/watch?v=q9rvyvssvuI

Az év utolsó napján mindenki elgondolkodik. Végig sorolja magában az elmúlóban lévő év eseményeit, amelyek őt és családját, közvetlen környezetét érintették. Ilyenkor felsorakoznak emlékeinkben az örömteli pillanatok, amikor egy gyermek született, ifjak kötötték össze életüket, együtt töltött születésnapok, baráti összejövetelek.

Aztán, mint egy árnyék, borul gondolatainkra az, ami szomorúságot okozott. Kisebb-nagyobb bosszúságok és fájdalmas veszteségek sorozata ötlik fel némán, de mégis elménkbe hasítóan. Talán, örülünk is annak, hogy ez a sokunknak  nehéz és embert próbáló év végre eltelt. Próbálunk vidámak lenni, de a lelkünk háborog, mert az elégedetlenség nem hagyja nyugodni.

A felszínes, hitevesztett ember folyton csapong. A kitörő öröm és mély elégedetlenség, düh, valamint a szorongásából fakadó gyűlölet mérgezi a lelkét. Csupán annyit lát, ami a hétköznapi életét befolyásolja, a pillanatnyi örömök, a jólét, az irigység és a káröröm a mozgatórugója. Képtelen megélni a hála állapotát, hiszen meggyőződése, hogy minden, ami jó, az neki alanyi jogon jár és bármire képes, ezen képzelt jog kierőszakolásának érdekében. Ha mégis érez valami hasonlót, az csupán lojalitás, érdekhűség, pártoskodás, ami elhatalmasodhat rajta akár a lincselésre való hajlandóságig is.

Ezért aztán nem látja, nem is láthatja a másik embert, annak örömét és szenvedését, nem törődik mások érdekével. Önző világában csupán az ÉN létezik, még akkor is, amikor másokról gondoskodni látszik, mert ezt csak akkor teszi, ha neki ebből valamiféle előnye származik. A mai társadalom többsége, valódi hit nélkül él, és sajnos ilyen sekélyessé vált.

Ezzel szemben, a hívő ember hálával telve gondol minden napra, köszönetet mond minden pillanatért, mert tudja – amit megélt és hogy megélhette –, az nem természetes vagy szerzett jussa, hanem a Fennvaló kegyelme. Látja ezt a kegyelmet az örömeiben és a nehéz órákban egyaránt. Mindennapi munkájában is Krisztust igyekszik követni és szolgálni, kérve a Szentlélek segítségét minden gondolatához és tettéhez. Érzi mások szenvedését, mert az ő lelke is velük együtt szenved és az éjszaka álmatlan sötétsége imára sarkallja. A nehézségek nem gyengítik, sőt, erősítik őt hitében és rendíthetetlen bizalmában az Úristen iránt. Nem esztelen, mámoros vigassággal zárják az óévet és nem a „carpe diem” a mottójuk, mégis bizakodással tekintenek a következő évre.

Nem rettegnek a fenyegető háborútól, sem az üldöztetéstől, mert ismerik Krisztus szavait:

„És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. A ki titeket befogad, engem fogad be; és a ki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött.” (Mt.10:38-40)

CzA

Liberális „keresztények”

 

Íme, elérkezett ez a pillanat is, amikor a liberális „pápább lett a pápánál”. A kommunisták és a liberálisok egyesült erővel támadják a Magyar Katolikus Egyházat és annak főpapjait, hol azért, mert szerintük nem eléggé katolikusok és nem követik Krisztus parancsait, hol meg azért, mert nem eléggé befogadóak és haladó szellemiségűek.

Vádolják őket, ahogyan a kedves vagy kevésbé kedves nagyszülők tették az ’50-es években, koholt vádak mérgét szórva az amúgy is romlott és hitevesztett társadalmunkra. Persze, vannak jó és rossz papok, jó és rossz egyházi vezetők, éppen a szájuk íze szerint.

Most éppen a Székesfehérvári Egyházmegye püspökét találta bűnösnek Gégény István, a Szemlélek nevű bulvárlap főszerkesztője, nem kevesebbet állítva, mint hogy Őexcellenciája Spányi Antal püspök úr egy véres kezű, tömeggyilkos diktátort támogat.

A nemzeti konzultáció aláírását minősíti ezekkel a súlyos szavakkal Gégény, akinek olyan cikkei olvashatóak, amelyek megkérdőjelezik a hagyományos magyar katolicizmus – vagy ami még megmaradt belőle – mai létjogosultságát.

Gégény szemmel láthatóan leragadt a pártpolitikánál és képtelen megérteni, hogy a Magyar Katolikus Egyház nem politizál. Mivel a kérdőívet a Fidesz állította össze, ezért Gégény szemellenzősen pártpolitizálást emleget.

Képtelen megérteni kézenfekvő dolgokat. Például, ha egy magyar püspököt ezzel vádol, csak mert aláírja azt, hogy nemet mond a háborús tervekre, éppen olyan, mintha vádolná XIV Leó pápát, aki a közel-keleti béke mellett szólal fel. Hiszen, ezzel az erővel azt is írhatná, hogy a jelenlegi pápa a Hezbollah támogatója és egyben antiszemita.

Azt sem érti ez a szegény Gégény – hogyan is érthetné –, hogy az egyház főpapjai nem pártokat támogatnak, hanem egy bizonyos keresztényellenes és a Sátánt szolgáló ideológiát próbálnak távol tartani híveiktől és az egész országtól.

Gondolkodás helyett, vádol és rombol, még azt a csekély jót is, ami megmaradt, kezére játszva olyan erőknek, akik nemhogy a kereszténységet, de a józan gondolkodást is igyekeznek kiölni a társadalomból.

Ezt igazolja is, hogy Gégény bejegyzését Márki-Zay Péter osztogatja, aki egyúttal álszent kereszténységgel, Jézusra és református édesanyjára hivatkozva botránkozik. Persze, egyáltalán nem azért teszi, mert bejegyzése alatt ezrek mocskolódnak, őt és Gégényt az erkölcs piedesztáljára emelve!

Az idei év vége – ezt látva –, émelygéssel telik annak a kevés, még megmaradt normális embernek, aki az efféle undorító és bújtatott kampányfogást látja. Mert, Péternek és Istvánnak, akik szeretnék elhitetni az olvasókkal, hogy ők nyájas keresztények, ez bizony rendkívül undorító kampányfogása! E két farizeus jómadár bejegyzése alatt gyűlölködők, az egyházat ócsárlók, tavasszal akár Barabást is kiálthatnak, hiszen a történelem folyton ismétli önmagát…

https://www.facebook.com/100044294431020/posts/1414824850003983/#

CzA

Advent, 2025 – gondolatok az utolsó adventi vasárnap előtt…

Olvasom a híreket és szomorúnak kéne lennem, mert a szomszédunkban háború zajlik, emberek szenvednek és halnak meg. A világ más pontjain népirtások zajlanak, milliók szenvednek. Rettegnem kéne, mert a háború árnyéka közeledik, mert új járványveszéllyel riogatnak, hosszú cikkekben ecsetelik, hogy milyen tünetek jelenthetnek gyógyíthatatlan betegséget.  

A mai kor emberét, a reményvesztettet, a hitetlent, az elveszettet rettegésre bírják. Az ember pedig, sarokba szorítva érzi magát és reszket a félelemtől, gyáván vicsorog és tehetetlenségében gyűlöl, amely gyűlölet a félelméből születik. Gyűlöl mindenkit, akitől fenyegetve érzi magát, akit nem ért, akit másnak érez, mint ő maga, akinek éppen a gyűlöletére sarkallják. Reményvesztettnek és manipulálhatónak kéne lennünk…

Én azonban folyton elkalandozom, messze a hírektől, a sok rettenettől. Advent van és a gondolataim az egyetlen igazán fontos tény körül forognak; a Megváltó kegyelme járja át az elmém minden egyes zugát. Nem, nem érzek félelmet. Helyette valami megfoghatatlan öröm jár át olyannyira, hogy fizikai valómban is érzem. Nem sietek. Hagyom, hogy átjárja az érzés minden porcikámat. Krisztusra gondolok. Arra, hogy emberré született. Arra, hogy úgy szereti Isten a teremtményeit, hogy irántunk való kegyelmét gyakorolva emberré lett. Pedig, tudja és számon tartja minden egyes rezdülésünket, gondolatunkat és mégis így látta jónak. Ő, aki a világmindenséget teremtette az isteni logika tökéletességével, az ember érzéseit akarta megtapasztalni emberi testben is.

Úgy vált meg minket bűneinktől, úgy ment meg minket, hogy emberként követi végig életünket a születésünktől a halálunkig. Beleszületik egy tehetetlen kisded testébe, egy tiszta lány fiaként, egyszerű, rang nélküli családba, hiszen őt nem a mi hivatalaink érdeklik, hanem maga az ember. Aztán felnő, gyermekként, megtapasztalva születése első pillanatától az üldöztetést. Megtanul járni, beszélni, gyermekből férfivá érik, miközben a halandó testben ott lakozik a halhatatlan tudat, a mindenható isteni lélek. Érzi a nap égető hevét, a hideget, a szomjúságot, az éhséget, miközben az emberek közt éli a mindennapokat. Vendégségben, menyegzőn ül az emberek között, látja és érzi az örömöt. Ugyanúgy látja és érzi a szomorúságot is, a betegséget, a gyászt. Tanít és csodákat tesz. Gyógyítja a testet és a lelket. Egyszerre, mert másként ezt nem lehet. Az Evangéliumban azonban egyetlen egyszer sem szerepel az, hogy isteni mivoltát a maga javára használta volna. Megtapasztalja az emberi lét és az emberi korlátok végső határait és közben a kísértést is, majd elzavarja a Sátánt. Végül, megtapasztalja az emberi testben a halált, vállalva a legvégső áldozatot is, mielőtt Istenként, Megváltóként legyőzi azt.

Az Ő szeretete és irántunk való kegyelme emberi elmével felfoghatatlan, a lelkünk mégis érzi, tapasztalja ezt létünk minden pillanatában. Csakhogy, sokszor elnyomjuk magunkban ezt az érzést, amely az életünket kéne, hogy irányítsa. Nem figyelünk rá a mindennapokban és nem kérjük a segítségét a kísértés pillanataiban. Pedig, a lehetőség mindig adott. Adventben az ember kicsit elmélázik, jobb esetben gondol Krisztusra és talán még imádkozik is néha, aztán a hétköznapok kusza viszontagságainak kisebb-nagyobb kísértéseiben rendre elbukik. Tesszük ezt annak ellenére, hogy csupán két szót kéne magunkban kiáltanunk őszintén, tiszta, gyermeki, rajongó szeretettel és ragaszkodással: Krisztus segíts! És Ő megsegít.

Az emberi lélek furcsa szokása azonban, hogy csak az igazán nagy bajban, amikor már nem látunk más kiutat, amikor a lélek fájdalma már túllépi halandó határainkat, csak akkor fordulunk felé. Ilyenkor az emberi lélek leveti magáról a rá gyűlt értéktelen agyagot, piszkot és nemessé, ragyogóvá válik, akárcsak a gyémánt a köszörű alatt. Ekkor nem létezik más, a világ egy kis időre megszűnik létezni, az idő megáll, és csak a pőre, didergő, minden dölyfét és hamis mázát levető emberi lélek áll lehajtott fejjel, alázatosan térdelve, bűnbánóan Isten előtt. Az, hogy mekkora kegyelem ez az állapot, abba általában senki sem gondol bele, pedig Krisztus ilyenkor még életünkben alkalmat ad nekünk a majdani üdvözülésünkre. Nem a halálunk után történik ez velünk, amikor már tudva tudjuk, hanem előtte, amikor hisszük és valljuk az Ő mindenhatóságát.

Efféle gondolatok kéne, hogy foglalkoztassák az embereket ebben az adventi időszakban is, amikor félünk, szomorúak vagyunk, gyűlölködünk. Várjuk a csodát, ami ott van mindannyiunk életében, várjuk a megváltást, ami biztos pont törékeny létünkben és várjuk az erőt, ami ott lakozik minden elmondott imában. Lássuk meg az erőszak és a gyűlölet fátylán túl a szenvedést is és ahol lehet, csendben, hivalkodás nélkül segítsünk. Tanuljunk meg imádkozni, hinni és akkor, ha a világot nem is, de magunkat és a környezetünket Krisztussal  együttműködve megválthatjuk!

CzA

Válasz egy „Szemlélek” interjúra – a szeminárium és a papképzés „modernizálásáról”

 

Mostanában lépten-nyomon olvashatunk a Római Katolikus Egyházon belüli krízisekről, az új kihívásoknak való megfelelésről, az elmagányosodásról, kiégésről és a papi hivatást választók egyre csökkenő számáról. Egy, a Szemlélekben megjelent interjúban pedig, a papképzés reformjának szükségességéről olvashattunk. Egyre gyakrabban emlegetik, hogy az egyháznak minden tekintetben meg kell újulnia, azonban az ellenvélemények ritkábban kerülnek nyilvánosság elé. Ha már a nyilvánosság előtt zajlanak ezek az eszmefuttatások, elvárható lenne, hogy a másik fél véleményét is megismerhessük. Mivel egyre inkább szorgalmazzák a párbeszédet e téren, megkérdeztük az ismert, 27 kötetes egyháztörténet kutató írót, Stoffán Györgyöt, mi a véleménye ezekről az újító jellegűnek gondolt törekvésekről és mennyire célszerűek és racionálisak ezek az ötletek.

–        Ön szerint, valóban a hagyományos keretek közt működő szemináriumi képzés okolható azért, hogy egyre kevesebb fiatal választja a papi képzést?

–        Ha a Szemlélek okán kérdez, akkor először összegezve válaszolnék arra az interjúra (https://szemlelek.net/a-papok-nem-szuperhosok-igy-kellene-atalakitani-a-szeminariumi-kepzest/): A kérdezett egyházi diplomata a papképzésről és a papi életről úgy beszél, hogy csak az embert említi, az emberi vonatkozásokat feszegeti és ebből az aspektusból látja fontosnak, hogy modernizálni kellene a papképzést, a papi életre való felkészítést. Ez súlyosan téves gondolkodásmód, ugyanis a papság nem szakma, hanem Istentől kapott hivatás, hívás. Így teljesen más válaszokat kell adni a mai problémákra. Ami az Ön kérdését illet: Azért, hogy ma kevés a kispap, semmiképpen sem a szemináriumi nevelés, képzés tehető felelőssé. Sokkal régebbi a problémával állunk szemben. 1947-ig kell visszamennünk. Abba a korba, amelyben a kommunista diktatúra elkezdődött. Ez ugyanis egy sátáni folyamat, amit előre kiterveltek: Az ifjúság erkölcstelenné tétele, az egyház vezetésének a „lefejezése”, az egyházi iskolák bezárása, tanáraik bebörtönzése, a szerzetesrendek feloszlatása és sorolhatnám. A legaljasabb lépés viszont az volt, hogy a kommunisták határozták meg, hogy évente hány kispapot vehetnek fel a szemináriumokba. Később pedig kirúgták azokat, akik nem írták alá a hűségnyilatkozatot. Ebben sajnos partner volt számos egyházi vezető is, Czapik Gyula érsektől, Lékain László esztergomi érseken keresztül Paskai Lászlóig. Tehát, azt gondolom, hogy a mai szemináriumi képzésnek semmi köze ahhoz, hogy kevés a jelentkező. Az Egyház ennek ellenére nem vész el! Nem kell megrettenni, mert az Egyházat a Szentlélek irányítja és vezeti. Láss csodát, ebben a kusza, erkölcstelen és hitetlen világban egyre több fiatal jelentkezik erre a szolgálatra és hallja meg az isteni hívást. Itt az emberi vonatkozásokat teljesen kizárhatjuk… persze csak, ha van elegendő, tántoríthatatlan hitünk. Aki csak emberi megfontolásból jelentkezik, az úgyis kibukik, hiszen Istennel szemben nem lehet jellemtelenül viselkedni.  

–        Mennyiben segíti jövőbeni hivatásában a leendő papot az, ha előtte valamilyen másik egyetemet végez, esetleg szakmát tanul? Egyáltalán, felkészültebb lesz-e akkor, amikor a felszentelés után kikerül egy plébániára?

–        Nem hiszem, hogy egyes szakmáknak vagy diplomáknak bármilyen hatása lenne egy pap későbbi működésére. Itt visszatérek az imént mondottakhoz: azaz, a Szentlélek által való irányításhoz. A hivatás személyre szabott. Az, hogy ki, mit végzett és mihez ért, mit tanult a szemináriumba jelentkezése előtt, az nem befolyásolja a papi hivatást és a későbbi működést. Ahogy múlnak az évek, úgy minden ember, pap és civil egyaránt, ezernyi dolgot megtanul és alkalmaz.

–        Laikusként azt gondolnánk, hogy a hit minden gátat ledönt, és a Szentlélek munkálkodik, segíti Isten szolgáit… Ehhez képest, azt halljuk, hogy a mai korban a papok egyre nehezebb körülmények közt, olykor az elmagányosodás súlya alatt végzik a dolgukat. Önnek mi a véleménye erről?

–        A papi hivatásban ma éppen az a csodálatos, hogy akinek hite és kötelességtudata van, annak nincs ideje elmagányosodni. Számos papbarátom és püspök ismerősöm életvitele a bizonyíték erre. Hiszen soha nem volt olyan nagy szükség az evangelizálásra, mint napjainkban. Csak nézzen körül a világban, a fiatalok között, akik vágynak valamire, valaki után, és nem ismerik az isteni szeretet erejét, magát Istent. Meg kell ismertetni velük! Ma, egy papnak családokat, kórházakat kell látogatnia, visszaadni vagy átadni a hitet, a krisztusi tanítást, az isteni parancsokat és segítséget kell nyújtani a csalódottaknak, az elkeseredetteknek, az elesetteknek. Ebben a világban csak a pap tud boldoggá tenni embereket, közösségeket – a hit által. Mert csak a hitben, Krisztusban válik az ember igazán boldoggá. Szerintem a legnagyobb baj a papok körében a hit és a tanítás relativizálása, az újításra való ostoba hajlam, hiszen mindenki a maga saját elképzelését akarja megvalósítani és igyekszik reverenda nélkül civilként, haverként, üzlettársként pap lenni. Ez divattá vált ugyan, de nem vezet jóra! Igen erős, negatív példa erre az, ami a legfőbb egyházi vezetés holdudvarában történik. Az újítások és a relativizálás örvényébe került az Egyház, amit a lehető leghamarabb rendezni kellene. Hogyan? Úgy, hogy a szent hagyományokat és a hívő nép „konzervativizmusát” ne fojtsa el. Sokkal több bölcsesség kellene ahhoz, hogy ne Krisztust és az Ő tanítását akarjuk belerángatni az „új világba”, hanem az új világot vegyük rá, a krisztusi tanítás megismerésére.

–        Hozhat-e megoldást a kísérletező újítás, hogyha az évszázadok óta működő rendszert nem tartják megfelelőnek?

–        Minden újítás lerombol valamit. Csak nézze meg a történelmi példákat. A kommunisták elvették a vallásgyakorlás szabadságát, és mi lett a vége? Mindannyian látjuk. Gyűlölködő társadalom, telefont nyomkodó fiatalok, torz elképzelések az Egyházról és a hitről. A papnevelésben nem lehet újítgatni. Ez egy rendszer, amelyet az elmúlt ötszáz évben a tapasztalatok tökéletesítettek. Aki papnak készül, szemináriumba jelentkezik, az ne bíráljon, és ne kísérletezzen. Ez a hivatás a parancsok betartásáról szól, nem az ellenkezésről, újításokról, és főleg nem önmagunkról. Mert a parancsokat Istentől kapta a világ. Ha egykor a katonaságnál sem lehetett visszabeszélni az elöljárónak, akkor hogyan vesszük a bátorságot, hogy Istennek visszabeszéljünk. Az egy másik vallás… Itt megint azzal szembesülünk, hogy megpróbáljuk a hagyományt hozzáigazítani a mai világhoz, noha fordítva kellene történnie. A papnevelés ma nagyon felelősségteljes dolog, hiszen az emberi lélek megmentéséről beszélünk, a világ újra-evangelizációját kell megoldani, és azzal is számolni kell, hogy ma nem tudjuk: papokat vagy vértanúkat szentel-e az Egyház. Tehát, a felkészítés erre a pályára megköveteli a teljes testi, szellemi és lelki edzést. Nem a hallgató határozza meg, hogy hogyan tanítsák, és mit tanítsanak, hanem azok a képzett és a hagyományokat ismerő elöljárók, akiknek a nevelés, a felkészítés terhe és felelőssége mindennapos.

–        A Szemlélek interjújának a címe: „A papok nem szuperhősök” – így kellene átalakítani a szemináriumi képzést”… Mit mond ez a cím Önnek?

–        Ez a mai liberális szemlélet és a történelmi feledékenység tipikus esete. Ha az egyháztörténet 20. századát tesszük górcső alá, akkor mit látunk?  Szuperhősöket! Zadravecz püspök üldöztetését, amely üldöztetéstől nem rettent meg, hanem végezte emberfeletti egyházmentő munkáját, a titkos papszenteléseket, a börtönt, a megaláztatást vállalva. Látjuk Mindszenty Józsefet, a letartóztatott és össze-visszavert esztergomi érseket, aki nem futamodott meg, nem kötött kompromisszumot. Látjuk Márton Áront, aki minden erejével és tudásával, a börtönt is megjárva szolgálta Erdély népét, a megmaradást, a hitet, a magyar nyelvet ott, ahol ez volt a legnagyobb bűn. És kiket látunk még? Papok százainak a meghurcolását, a Gulágot, ahol mínusz 50 fokban, rabként is szabad tudott lenni a pap, mert volt hite. És látjuk a vértanúkat, Kiss Szaléz ferences szerzetestől, Vezér Ferenc pálosig… Miről beszél tehát, a kérdezett? Van-e elegendő hite annak, aki nem abból indul ki, hogy aki a hit és az isteni kiválasztottság által méltóvá válik a papságra, azt minden eszközzel felvértezi az Úristen? Nem a szemináriumi képzést kell megváltoztatni, hanem minden jelentkezőnek mérlegelnie kell, miért is jelentkezik, igazán elkötelezetté tud-e válni bármilyen megpróbáltatásban és közösségben, és érzi-e, hogy közösségformálóvá, a hit megerősítőjévé válhat. Összességében tehát, úgy gondolom, hogy kár volt ebben a kérdésben megszólaltatni egy egyházi diplomata papot, aki nem magyar közösségben él és dolgozik, nem itthon tanult, és láthatóan egy ma divatos, liberális, de nagy veszélyeket rejtő irányvonalat követ, a válaszaiból ítélve eléggé leegyszerűsített és számomra kérdéses szemlélettel. Persze, ez csak az én véleményem, amelyet arra építek, amit életem során a papsággal, az Egyházzal kapcsolatban megtapasztaltam, és amit ma látok. A modernizálással és az örökös változtatási igénnyel nagyon bizonytalan terepre kószálhat az Egyház. Azonban a minősítés nem az én dolgom, hiszen, mint mondtam, az igaz Római Katolikus Egyházat, ezen belül pedig a Magyar Katolikus Egyházat is a Szentlélek irányítja. Tehát, nincs miért aggódnunk… Buta gondolatok mindig lesznek, de semmit nem jelentenek a pillanatnyi elgondolások – ha van elegendő, tántoríthatatlan hitünk és elegendő bátorságunk harcolni az emberi butaság ellen.

–   Köszönöm!

 

–  Önt illeti köszönet, hogy elmondhattam a véleményemet.

Czeglédi Andrea

NIF

Advent a „digitális világ” árnyékában

 

Manapság mindent pénzben mérnek, még az embert is. Pénzért dolgozunk és a pénztől várjuk a boldogságunkat is. Közben lassan, szinte észrevétlenül beköszönt az Advent, a várakozás időszaka és a mai kor boldogtalan embertömege valóban várakozik. Várja az ünnepeket, az év végét, a szigorúan kimért szabadságát, az év végi jutalmat, a plusz pénzt, ami ilyenkor esedékes. Várja, hogy Karácsonykor elmenekülhessen, otthagyva egy szürke élet szürke hétköznapjait. Menekülni szeretne az arctalan tömegből és ezért sokan drága pénzen jegyet váltanak az ugyanúgy menekülő tömegbe. Mások pénzért igyekeznek szeretet venni. Drága kütyükkel akarják megváltani családtagjaik szeretetét. Gyermekeik lassan hozzászoknak – mert így nevelik őket –, hogy pénz nélkül nincs szeretet. Bevásárlás dömping, internetes rendelések tömkelege, hajszolt futárok, bosszankodó, fáradt, sokszor durva modorú emberek jellemzik ezt az időszakot és egyre gyakrabban hallhatjuk, hogy a legtöbben ki nem állhatják a Karácsonyt.

A várakozás a feldíszített fa körüli csomagbontásban éri el a csúcspontot, amit legtöbb esetben bénult fáradtság és az üresség érzése követ. Az emberek teli hassal, de kiüresedett lélekkel ülnek és valahol, legbelül csalódottak.

Pedig, a Karácsony nem erről szól, hiszen az Advent csodavárás. Csodavárás, amit felnőttként is csupán tiszta, gyermeki lélekkel lehet igazán átélni. És igen – nagy kezdő betűvel leírva az Adventet és a Karácsonyt, áthágva a helyesírás jelen szabályait. Csendben, mélyen legbelül várni és reménykedni az isteni csodában, a megtestesült isteni lényben, Krisztusban. Várni, hogy Karácsony estéjén ujjongó örömmel adhassunk hálát azért, hogy Ő miattunk emberré lett és közben buzgón imádkozni, hogy méltók lehessünk az Ő szeretetére és áldozatára. Ez a várakozás nem az idei év decemberéről szól. Ez a vágyódás időtlen.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy csupán az adventi időszakban fontos és betartandó a Krisztus iránti vágyódás, az ima és a hála érzése. A hétköznapokban kiüresedik a lelkünk, amikor a terhek szinte megroppantanak, amikor megállni sincs időnk, érezzük, hogy valami hiányzik. A hiány érzete motoszkál bennünk akkor is, ha valamiben éppen örömünket leljük. Az Isten utáni sóvárgás mégis akkor válik igazán hangsúlyossá, ha a bajok a vállunkat nyomják, ha betegség vagy egyéb kínunk közepette kiutat már nem lelünk, Ekkor jön el az a pillanat, amikor ijedt gyermekként keressük a Megváltót, némán kiáltva nevét az álmatlan éjszakába és akárcsak Adventben – várjuk a csodát. Csupán akkor várjuk a csodát, amikor a magány rémülete járja át a lelkünket.

Pedig, mennyire felemelő volna számunkra a hála érzése, amikor megköszönnénk naponta az új napfelkeltét, a nap felragyogó sugarait, az erőt az izmainkban, az akaratot, amelyik tovább hajt minket minden egyes napon, minden egyes percet, amit szereteteinkkel együtt tölthetünk és a gondviselő segítséget, amely naponta tetten érhető mindannyiunk életében! Mennyivel másabbak, jobbak lehetnénk, ha betartanánk azokat az egyszerű utasításokat, amelyekre létünk feltételeiként kéne tekintenünk!

Áldott, csendes, imával töltött adventi várakozást kívánok hát, minden Krisztusban hívőnek és kívánom, hogy legyen teljes életünk minden egyes napja a lelkünkben érzett hálával és a Krisztus iránt érzett várakozással!

Czeglédi Andrea