A magyar kereszténység új pályára állítva – Tusványos, 2025.

 

A szárazság és a hőség után ismét esik. Mondhatnánk, hogy áldás ez az esős idő, azonban sok helyen hatalmas károkat okoz. Az idei tavasz és nyár időjárása nem sok jót hozott nekünk a Kárpát-medencébe. Májusban, Erdélyben hatalmas árvizeket okozott, falvakat mosott el és örökre tönkre tette a parajdi sóbányát. Valószínűleg, nem úsztuk meg ennyivel, hiszen a parajdi tragédia után a tordai sóbánya is veszélybe került a víz betörése miatt és Rónaszék már bezárt sóbányája is részben beomlott.

Véletlen volna? Sokan a klímaváltozás okozta kihívásnak tekintik az extrém időjárást, mások viszont, a rossz gazdálkodás számlájára írják a történteket, ám, abban mindenki megegyezik, hogy ami most történik, az rendhagyó.

Itt az ideje azonban, egy teljesen más perspektívából vizsgálni az események láncolatát. A Kárpát-medence, habár a végső csapásként ránk zúdított trianoni szégyenpaktum látszólag szétdarabolta, egységes egészként létezik ma is. Olyan, mint egy, az őskorból ránk maradt, mitikus óriás. Ha Erdélyben seb fakad, megszenvedi azt az egész szervezet. Most pedig, egyre-másra fakadnak ki a sebek. A sóbányák voltak mindig is a mi, aranynál értékesebb kincseink, az élet nélkülözhetetlen eszenciája, ezért aztán nincs ennél félreérthetetlenebb figyelmeztetés, hogy valamit nem jól csinálunk, hatalmasat hibázunk. Ez nem a divatosan belengetett klíma-katasztrófa. Sokkal több annál és sokkal félelmetesebb is. Ez az Isten figyelmeztetése. Figyelmeztet, mert nem jól gazdálkodunk. Nem, nem azzal, ami a miénk, hanem azzal, ami az Övé.

Ezen a ponton valószínűleg, sokan elmosolyodnak. Valamiféle félrecsúszott elme próféciájának vélik a fenti mondatokat. Fanyalognak, akik a tudomány, a logika mentén gondolkodnak. A hitetlenkedők kedvéért azonban, egyszerű példával szolgálhatok.

Képzeljük el, hogy valaki épít egy falut. Takaros házakat, tágas udvarokkal, gazdasági épületekkel. A falu körül kövér termőföld, zöldellő kaszálók, tiszta vizű folyócska található. A réten és a kaszálókon túli erdőkben sok vad él és minden körülmény tökéletes az emberek boldogulásához. Beköltöztet az építő minden házba egy-egy családot és mindent a rendelkezésükre bocsájt. Ingyen. Csupán gazdálkodniuk kell és megőrizni mindazt, amit felépített. Telik-múlik az idő és az emberek serényen dolgoznak, vigyázzák az építő tulajdonát, szépítgetik a környezetüket. Időnként meggyűlik a bajuk mindenféle rablókkal, de bátran védik a rájuk bízott gazdaságot és az építő is mindig megsegíti őket.

A következő generáció azonban, már sokkal trehányabb. Gaz nő az udvarokban, már nem kaszálnak a réten, nem tartanak állatokat. Helyette, a gyors meggazdagodást választják. Eladják a megmaradt állatállományt, a gazdasági épületeket lebontják, a szerszámokat elkótyavetyélik. Kivágják a fákat, leölik a vadakat, hagyják leromlani a lakóházakat. A rablókkal már régóta nem küzdenek, hanem a barátságukat keresik, együtt üzletelnek és odáig merészkednek, hogy immár azt hangoztatják, az ő tulajdonuk minden, az építőnek semmi köze hozzá. Talán, nem is ő építette… Már nem elégszenek meg a faluval. Kicsinek, kényelmetlennek látják. Többet, nagyobbat akarnak. Máshol akarnak élni, ahol még többet – mindent szabad.

Az építő figyel, néha visszahelyez egy-egy kidőlt gerendát és vár. Arra vár, hogy ez az őrült, megbolydult népség belássa hibáját, mielőtt világgá kergetné őket a tönkre tett falucskából.

Bár, a példa kissé együgyű, segít megértetni azt, ami ma zajlik az „otthonunkban”.

A hazánk kétharmadát idegen népek bitorolják, Istentől való jussunkat rabló módjára tékozolják el. Nem építenek, hanem rombolnak. Nem az épületeket, nem a falvakat, hanem mindazt, amit Isten teremtett és mi magyarok lelkesen asszisztálunk ehhez. Nem bánjuk meg a vétkeinket őszintén, ám, helyette dölyfösen hangoztatjuk, hogy mi „már megbűnhődtünk”. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy most bármit megtehetünk? Az áltudomány és álintelligencia fedezékéből azt is megkérdőjelezzük, hogy Isten valóban létezik-e? Mára már csakis a pénz számít.

Tegnap még valami világossá vált. A Miniszterelnök úr zseniális beszédében tökéletesen megfogalmazta azt, amit már régóta sejthettünk. A magyar keresztény hit a múlté. Megszűnt. Nem létezik. Helyette megmaradt ugyan egy keresztény kultúrának nevezett „koordinátarendszer”, amolyan morális gát, ami egyelőre még megállítja az elállatiasodó társadalmat abban, hogy ne gyilkolja halomra egymást, miközben elrabolja a másik tulajdonát. Valamennyire gátat szab a szodómiának is. Azonban, hit nélkül már nincs bennünk szeretet, alázat és tisztelet. Sem Isten, sem a másik ember iránt. Sem az Isten által teremtett világ nem számít, sem embertársaink érdeke. A gyűlöletben megszűnt az egység, széthull a család, megszűnik a nemzet. Amint arról a Miniszterelnök úr tisztán és érthetően beszélt, még nem léptük át ugyan azt a bizonyos vörös vonalat, amely a káoszba és a megsemmisülésbe vezet, de a normális, keresztény emberi létbe való visszatérés esélye igen csekély. Ezek a súlyos szavak minden magyarhoz szóltak. Mindenkihez a csonkaországban és a Kárpát-medencében. Ugyanúgy felelős az erdélyi politikus, aki Bukarestben bársonyszékért kilincsel és bólogat, sorsára hagyva az otthon kínlódó nemzettársait, a tóttá vált észak-magyarországi, aki megalkuvásával gyalázza meggyilkolt nagyszülei emlékét, a délvidéki, aki az Unióba igyekezne, feledve a szerb gyilkosokat és a NATO újvidéki bombázását és a fővárosi, aki Európába igyekszik, ahelyett, hogy a saját háza táján sepregetne.

Orbán Viktor miniszterelnök úr eddig, minden beszédében remekelt, ám, a tegnapi volt a legmagávalragadóbb, a legemberibb és talán, a legigazabb. Ő az egyetlen politikus, aki ki merte jelenteni, hogy „kereszténység nélkül nincs a nemzetnek jövője”. Ő az egyetlen, aki tükröt tartott a szülők elé. Gyermekeink nevelése nem mások felelőssége. Értük egyedül a szülők felelnek. Ez világos útmutatás. Gyermekeink érdekében vállalnunk kell a vállalhatatlant is, és szembe kell mennünk értük bárkivel, akár az egész világgal. Az egyetlen, nélkülözhetetlen érték, amit adhatunk nekik, őseink bátor, élő hite Istenben, ami átsegíti őket az elkövetkezendő viharokon – háborún. Mert, az Istentől kapott otthonnak jó gazdára lesz szüksége a jövőben. Nem hasztalanságokkal kell tömnünk a fejüket, nem demokráciával és aljas joggal, pénzügyekkel, banki ismeretekkel, és nem mindenféle digitális plágium-szoftverek használatával, a pénz imádatával. Annál inkább szükséges szeretettel, törődéssel, tisztelettel, bátorsággal, önvédelmi és önfenntartási ismeretekkel felöveznünk őket. Fegyverezzük fel őket a keresztény hittel!

Meg kell értetnünk velük, hogy bármi történjen is, Szent László és Mária országa örök és nem veszhet el.

A tegnapi nap tehát, reménnyel töltött el, mert az ország miniszterelnökének első és legfontosabb célja a keresztény Magyarország naggyá és gazdaggá tétele… Jó volt effélét hallani nyolcvankét év után, azaz Horthy Miklós kormányzó úr 1943. augusztus 20-ai beszédét követően.

Cz. A.