Hol vannak a magyarjaim?

 

Az utóbbi időben inkább csendben figyelek. Figyelek és tűnődöm. Nem, nem a politikára koncentrálok, hiszen az, amit ma politikának neveznek, messze áll a fajtám elképzeléseitől, gondolkodásmódjától. Figyeltem a kampányt, az embereket, a reakciókat és elkeserítő volt tapasztalnom, ahogyan a véleménynyilvánítás csalfa illúziójától megrészegülten, egymás torkának esnek, elvakultan gyűlölködnek.

Proli aggitátorok hergeltek és a nép mindig felült az éppen vele szembe jövő hazugságnak. Nem, nem vagyok hajlandó pártokat említeni, mert a pártokat sem mi találtuk ki és mégis oda jutottunk, hogy az emberek mára képtelenek pártokon kívül és felül gondolkodni. Tudatuk megrekedt egy bizonyos határvonalnál, akárcsak Magyarország Trianonnál és ezen a határon képtelen, de nem is akar senki sem átlépni, gondolkodásával túlszárnyalni azt.

Olyasmi ez, mint a vasárnapi kereszténység. Kényelmes, tetszetős és divatos. Hiszen, sokan vannak, akik minden vasárnap megjelennek a szentmisén és áldoznak – gyónás nélkül –, és istentiszteleten úrvacsorát vesznek – bűnbánat nélkül. Esetleg, a fotelek kényelmes ölelését élvezve kommentelgetnek ájtatosan egy-egy videón közvetített szertartás alatt. Aztán jön a következő videó és vehemensen, trágárul átkozzák a nekik nem tetsző embertársukat.

Mások persze, nyíltan ateisták, esetleg neo-keresztények, akiknek minden csakis a szeretetről és a megbocsájtásról, a másság elfogadásáról, a teljes önfeladásról szól. Csupán a más véleményen lévőt, a más korosztályhoz tartozót, a hitéhez ragaszkodót szidják és szemrebbenés nélkül lincselnének is…

A társadalom egyedei ma egyetlen dologhoz ragaszkodnak igazán és az nem más, mint a saját maguk vélt vagy valós jóléte. Elvégre – jóléti társadalommá váltunk és szinte kivétel nélkül mindenki gyorsan megtanult élni és visszaélni vele. A régi rendnek már az emléke is eltűnt és az erkölcs ismeretlen fogalommá vált. Ha valaki mégis említené, lenézően mosolyognak, akár a falu bolondjára.

Eltűnt az erkölccsel egy időben a kötelességtudat, a közösség iránt érzett felelősség és a hazaszeretet is. Nem a sűrűn hangoztatott üres szólamokra értem, hanem az igazit kérem számon, amiért képesek vagyunk habozás nélkül, bármit feláldozni.

Ehelyett azonban, a csonkaország két napja, két részre szakadva gyászol és örömködik a vélt jóléte, kényelme, biztonsága miatt és okán. Nem látják és nem látják be, hogy csupán egy régóta futó terv következő etapjához értünk, amelyhez lelkesen asszisztál – tudatosan vagy éppen tudatlanul – néhány nyomorult kápó.

Sajnos, nem jobb a helyzet a megszállt területeken sem, ám, ahogyan a csonkaország valódi problémáit nem látják, ugyanúgy nem látják és nem is akarják látni az idegenek elnyomásában élők bajait sem.

Nem akarnak tudni a tótok által nyomorított Észak-magyarországiak nehéz sorsáról és az erdélyi, partiumi, bánsági erőszakos elrománosításról sem. Pedig, ma Nagyváradon olyasmi történt, ami legfeljebb csak Afrikában elképzelhető, ahol junták felfegyverzett katonái törnek a keresztényekre, de a ma látottak szerint, ez Romániában is természetes.

Kedden reggel ugyanis, fegyveres csendőrök törtek be a nagyváradi premontrei templomba, a magyarul mondott mise közben, éppen az átváltoztatáskor. Ezalatt, az önkormányzat román tisztviselője és a végrehajtó a kolostor zárt, szent helyének – a klauzúra falát leromboltatva, erőszakos rablóként tört rá hátulról az apátra és a híveire! A megalázás és a meggyalázás csúcspontjaként, egyenként vette leltárba az ott található tárgyakat a végrehajtó. Talán, majd garázsvásárt rendez az önkormányzat és licitálni lehet a miseruhákra, cibóriumra és a monstranciára s az egyéb egyházi tulajdonú tárgyakra. Mert, bezzeg Románia a korlátlan lehetőségek tárháza!

 A történtek azonban, a legtöbb embernek nem érte el az ingerküszöbét – tisztelet a kevés kivételnek! Sem a keresztényekét, sem a „magyarokét”, sem az emberi jogokért és az esélyegyenlőségért küzdőkét. Pedig, ma csak egy templom, csak egy „makacs pap”, aki nem hagyja el a templomát és a rá bízott híveket, néhány magyar hívő, akik senkit sem érdekelnek, holnap azonban lehet áldozat egy intézmény, egy iskola, egy színház vagy akár a magánemberek. És nincs segítség, nincs helyi érdekképviselet, mert a magukat magyarnak és kereszténynek vallók valójában mindannyian az idegen hatalom által megfizetett, bármire kapható ócska kápók. Kápók, akik ma még nem hisznek Istenben… Effélék az RMDSZ helyi képviselői, például a korábban gyurcsányista Szabó Ödön, akik véletlenül sem a magyarság érdekképviselői és ilyen Várad jelenlegi, „szépreményű” püspöke, Böcskei László is, aki a segítségkérést válaszra sem méltatja, sőt a püspökség még a telefonokat is kikapcsolja!

A társadalom soraiban pedig, amely mára csupán egy kevert massza, minden zajlik tovább a maga útján. Védik a maguk jogosnak vélt jussát, közben bőszen hangoztatják, hogy ők magyarok. Csupán én kérdem meg halkan – szinte félve a nyilvánvalótól –, hol vannak az én magyarjaim?

CzA

Erdélyt románul tanítják – már imádkozni is

Erdély magyarságát immár több, mint száz éve minden eszközzel igyekeznek elrománosítani. Sajnos, sikeres az új honfoglalók kitartó próbálkozása, hiszen egyre fogy a magyarság. Megfélemlítéssel, deportálással, gyilkosságokkal kezdték. Ezután következett a románok masszív beköltöztetése, a népesség bekeverése. Ez is sikeresnek bizonyult, hiszen rengetegen vannak, akiknek a nagyszülei még nem beszélték a román nyelvet s mára, a vegyes házasságoknak tudhatóan, az unokák már nem tudnak magyarul. Ahol román nemzetiségű a házastárs, ott a gyerekek szinte kivétel nélkül románok lesznek. Sok idős embernek csendes fájdalma, hogy nemhogy a menyével, a vejével, de az unokájával sem ért már szót, mert meg sem szólalnak a nagyszülő nyelvén.

A másik sarkalatos pont az anyanyelvű oktatás ellehetlenítése, ami a szórványt megsemmisíti. És Erdély magyar lakossága, kivéve az egy tömbben élő székelyeket, szórványban él, elszigetelve, elfeledve, a világ szeme elől rejtve. Még a csonka Magyarországon sem tudnak róluk, magukra maradtak. Ez a sors sújtja a partiumi magyar lakosság nagy részét is, akik sokszor apró, eldugott falvacskákban élnek, vagy a nagyvárosok román többségű lakosságának árnyékában kénytelenek magyarul tengődni. Azonban, Kolozsvárott sem hall az oda látogató magyar szót, sem az utcán, sem az üzletekben, kivéve a nagyobb ünnepeken, amikor az érdekvédő, ám évtizedek óta a román politikumot kiszolgáló, és ebből meggazdagodott, magyarnak mondott párt szervez látványos magyarkodást, mutatva ország-világ előtt, hogy ott minden a legnagyobb rendben zajlik, a békés együtt élés jegyében. Nem, ez nem valós! Ez csupán csalfa hazugság.

Utoljára a magyarság igazi megtartó erejét, az Egyházat ostromolják, hiszen rájöttek arra, hogy amíg a templomokban magyarul csendül az imádság, amíg magyarul imádkoznak a Szűzanyához, amíg magyarul zendül fel az „Erős várunk nékünk az Isten”, addig él a magyar szellem, addig Mária kicsi magyar édenkertje maradunk.

A szervezkedés nem most kezdődött, hanem évtizedek óta zajlik, ám most látszik beérni a gyümölcse ennek az ördögi tervnek, aminek a végrehajtói a román politikusok, román görögkatolikus elöljárók, a szabadkőművesek. A legnagyobb problémát és a legfőbb kárt mégis a belső ellenség okozza. Passuth László szavai csengenek a fülünkbe: „hitetlen papok és áruló főurak országa vagyunk” és ez valóban igaz Erdélyre. Magukat uraknak és fölöttünk állónak érző, közülünk való árulók és hitetlen papok játszák a románok kezére, pénzért és hatalomért cserébe a megmaradt, de rohamosan fogyatkozó magyarságot és a magyar római katolikus egyházat.

S mindenek fölött ezt a beolvasztást maga a Vatikán is támogatja nemcsak szavakkal, ahogyan ezt maga Miguel Maury Buendia pápai nuncius nyilatkozta, hanem cselekedetekkel is, ha figyelemmel követjük a kinevezéseket.

A váradi, magyar nevű, római katolikus püspök egyházmegyéjének templomaiból eltűntek a magyar zászlók és egyre gyakrabban hallhatunk román nyelvű misét, de sajnos, nem csak ott tapasztalható ez a folyamat. A magyarok lassan, de biztosan megszokják a román misét, hiszen – ezzel érvelnek leggyakrabban – úgyis ez a hivatalos nyelv. A másik gyakori érv az, hogy sok a vegyes házasság.

Ezeket a tényeket figyelembe véve máris világosabban látjuk a váradi, premontrei-ügy valódi hátterét. Megérthetjük, hogy miért ennyire fontos a kiszemelt épületrész kiürítése. Nem, nem az osztálytermek számának bővítése a fő cél és nem is a felújítás. A fő ok, a 900 éves premontrei rend elüldözése Romániából. Mennyire visszás volna az, ha a magyar hívek a Szent László Székesegyházban tartott román mise helyett inkább a független premontrei templom magyar miséjét látogatnák! Mennyire célt tévesztene az elrománosítás, ha a magyarok makacsul ragaszkodnának a magyar nyelvű miséhez!

Miért idéztem, hogy hitetlen papok? Mert már nem hisznek Mária Országában, már nem hisznek Krisztus tanításában, sem a pápai átokban. Annál inkább hisznek a sokat ígérőknek, hisznek a fényűzésben, a nekik kínált előmenetelben. Talán ezeknek az ígéreteknek a rabságában cselekszik a váradi püspök is, aki Fejes Rudolf Anzelm O.Praem apátot a Vatikánban feljelentette és csonka Magyarországon rossz hírét keltette, elhíresztelve róla, hogy az apát makacs, nem hajlandó a párbeszédre.

Ugyanez a ragályos betegség kimutatható az RMDSZ képviselőinél is, akik a magyar kormányt is megvezették hasonló, aljas hazugságokkal. A premontrei apát pedig, az árulók és a hazudozók között egyedül maradt az igazával, nem hajlandó kiállni mellette sem a félrevezetett magyarországi klérus, sem a becsapott magyar államvezetés. Nem védi meg őt és a magyar hívek közösségét sem Azbej Trisztán, sem Soltész Miklós, mert a váradi püspök és a Bihar megyei RMDSZ mást mond. Ők pedig, hibásan döntöttek, mert nem a magyar híveknek, nem a magyar szavazóknak hisznek, de az apátot sem kérdezték meg arról, hogy mi az igazság. Egyedül maradt tehát, a premontrei apát az igazával, a román törvénykezéssel szemben is, egy Uniós tagállamban, ahol a törvények egyénre és ügyre szabottak és ahol Justitia bekötött szeme előtt bármi megtörténhet. Közben, mindenki cinkosan és cinikusan hallgat.

Az apátot törvényszegő magánszemélyként kezelik, és éppen húsvéthétfőn készülnek rátörni, az utcára hajtani őt és erről is hallgat mindenki. Az ügy lassan nemzetközi botránnyá dagadt, de a magyar, határon innen és túl, még mindig hallgat. Ilyenkor ellenségeink nyugodtan hátradőlnek és kivárják, amíg mi megsemmisítjük saját nemzetünket és vásári portékaként áruljuk kereszténységünket, annak még meglévő maradékát.

Azt hirdetik erdélyi főpapjaink, hogy a román és a magyar katolikusok egyek, legyenek azok görögök vagy rómaiak, ám, a március 12-14 között megrendezett konferencián – amely a mesterséges intelligencia keresztény médiában és a közösségi oldalakon való megjelenéséről szólt –, sem a váradi római katolikus püspök, Böcskei László, sem a váradi román görög katolikus püspök, Virgil Bercea, sem a román görög katolikus érsek, Claudiu Lucian Pop, sem a pápai nincius, Miguel Maury Buendia, sem a vatikáni román nagykövet, George Bologan nem állt ki, sőt, nem is említette a meghurcolt szerzetes „paptestvért” és meghurcolt rendjét, a Premontrei Rendet.

Ilyen hát, ez az egység és ez a szeretet, amely nemcsak az apát úr esetében jelzésértékű, hanem riasztó az egész erdélyi magyarságra nézve, akik lassan, de biztosan megérik, hogy évszázadok óta álló templomaikban tilos lesz a magyar szó. És lassan azzal is szemközt néznek majd, hogy kötelező lesz románná válni, különben, az egyház is kitagadja őket.

És ha igaz a beígért lehetőség, az erről szóló belső hírek, amelyek szerint Böcskei várományosa lehet a bukaresti érseki széknek, akkor a kép összeáll, mint egy Puzzle. Akkor a vallását megtartott, hűséges magyar és székely nemzet szemébe vághatják, hogy a bukaresti parancs magyar paptól, magyar érsektől való, így azt nekik is kötelező szolgálni. Ilyenformán értehető tehát, a román Márton Áron emlékév, a premontreiek eltörlése, a számos törvényszegés, az alkotmánnyal ellenkező, megparancsolt bírói döntés. Mert a Premontrei Rend nagyváradi felszámolása nem más, mint kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Trianon és Párizs utolsó fejezetéhez értünk, amelyben a „múltat végképp eltörlni” hivatottak megkezdték a teljeskörű támadást a Partium, a Bánság és Erdély magyarsága és székelysége ellen, hogy homogén állam részévé válhassék a megszállt magyar föld. Miguel Maury Buendia, volt pápai nuncius marosvásárhelyi elszólása már korábban sejttette azt, amit ma élünk: „Volt rá száz évük, miért nem olvadtak be?”…

Eljön az idő, amikor Csíksomlyón is szinkrontolmáccsal, vagy akár anélkül, románul hallgathatjuk a Nyeregben tartott misét. Hiszen Boldogasszony is magyar ferences kegyhely volt valamikor... 

Cz.A.

Magyar vérmérgezés Nagyváradon

 

Amíg az idei évet úgy kezdtük, hogy jobbra, könnyebbre vártunk, alig érkezett meg a tavasz, és rádöbbenünk, hogy itt állunk egy új, nagy háború küszöbén.

Mi éppen a közelgő választás eredményében látjuk megmenekülésünk zálogát, a megfelelő szövetségesekben és a külpolitikai rátermettségünkben reménykedünk. Ám, oda jutottunk, hogy a külső tényezők nyomatékosabban befolyásolják a jelenünket és megpecsételik a jövőnket, a megmaradásunkat is. Elengedhetetlen a rátermett vezető, aki tisztán látja az eseményeket és a közelgő veszélyt.

Ám, mi sem ülhetünk karba tett kézzel. A politika olyan, mint a kártya, néha 19-re is húzni kell, és szövetségesekből lesznek a legalattomosabb árulók, amint azt már megtapasztalhattuk történelmünk során.

Ebben a helyzetben csak magunkra és a hitünkre számíthatunk, ami megtartott minket a tatár dúlása során, a török iga alatt és a Habsburg uralom évszázadaiban is, valamint a kommunista diktatúra idején. Most azonban alattomosabban támadnak bennünket. A rabló államok területeinket, hegyeinket, erdőinket, bányáinkat, minden valaha volt gazdagságunkat megszerezték, de ez sem elég nekik. Útjukban vannak a magyarok, ezért aztán évtizedeken át ölték, elüldözték őket.

A megmaradtaknak igyekeztek elvenni a nyelvét, a vallását, a hagyományait. Bekeverték őket, nevüket saját nyelvükre írták át. Ma pedig, miután kevesen maradtak, igyekeznek a múltat is eltörölni. Elveszik a még megmaradt magyar tulajdonokat, ahogyan ez történik ma a három évtizede, mesterségesen létrehozott Szlovákiában (Észak-Magyarországon), a Benes-dekrétumra hivatkozva. Börtönbe zárják azokat, akik felemelik a szavukat ez ellen.

A román állam és a mindenhol jelen lévő szabadkőművesek még ennél is aljasabbak. A 900 éve alapított premontrei rendet szeretnék végképp eltörölni Romániában, a Partiumban, Nagyváradon. Egyszerre támadják a magyarokat és a renden keresztül a Katolikus Egyházat, a kereszténységet, végső soron Istent fogva perbe akárcsak annak idején a sátánista bolsevikok a Szovjetunióban.

Mert, senkit ne tévesszen meg a kommunikált látszat! A nagyváradi kilakoltatási ügy nem Anzelm apát kiköltöztetéséről szól. A nagyváradi cirkusz a premontrei rend elüldözéséről, a történelmünkben jelentős szerepének eltörléséről és megkockáztathatjuk, hogy a magyar nyelvű mise nagyváradi megszüntetéséről szól. Sőt, ha a reformátusok elleni támadást is számításba vesszük, a nagyváradi magyar keresztények üldözéséről beszélhetünk. 

Azt nagyon jól tudjuk, a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy Románia korántsem demokratikus és még kevésbé jogállam. Ott bárkivel bármi megtörténhet. És ehhez asszisztálnak saját, magukat magyar embereknek nevező árulóink, akik nem harminc, hanem két ezüstért is elárulnák, de el is árulják akár Krisztust is. 

A csonkaországban sokan vonogatják a vállukat a külhoni problémák hallatán, ami érthetetlen, hiszen, ha a magyarságot támadják, mindannyiunkat támadnak. A most szövetségesnek tűnő, saját területükön magyarokat vegzáló államok vajon mit tesznek, ha éles helyzetben kell kiállniuk Magyarország mellett? Talán, félreteszik a magyar-gyűlöletüket? Nem fognak éppen úgy a csonka Magyarország vesztére cselekedni, ahogyan teszik azt a területükön élő magyarokkal? Ezekre a kérdésekre kéne magunkban választ keresni, mielőtt kijelentjük, hogy most nem időszerű megvédeni sajátjainkat.

Talán, végignézzük, ahogyan a testvérünket agyonverik, mert maradt még a tányérunkon egy falat az ebédünkből? Majd nyáron sajnálkozunk az iskolaigazgatón, akit a tót bíró nyolc évre ítél és Anzelm atyán, aki addigra utcára kerül? Nosztalgiázunk majd képeket osztogatva a valaha volt premontrei templomról, amit addigra lebontanak? Emlegetjük majd, hogy Váradon magyarul is beszéltek hajdanán? Addigra már késő lesz.

Hagyjuk a külpolitikát vezetőinkre, de a sajátjainkat védjük meg, hiszen ebben mindenki felelős! Ha a háború szele minket is elér csak magunkra és a sajátjainkra számíthatunk! Amikor az ellenséges szláv harapófogó fojtogat és elárul, csak a magyarjainkra és a székelyeinkre számíthatunk és utolsó reményünk a hitünk Istenben. Ha széthúzunk, elpusztulunk, de ha együtt, összefogva védjük Mária országát, megmaradunk és hitünk segítségével gyarapodunk. Álljunk ki magyarjainkért és álljunk ki magyar kereszténységünkért, akkor a történelem viharai nem érnek minket felkészületlenül!

Ha a választási kampány őrülete elvonja a magyar társadalom figyelmét a magyarok elleni szlovák és román terrorról, akkor bárkit választ is a csonkahoni társadalom, ez a terror ránk is éppen olyan hatással lesz, mint a közvetlenül érintett magyarokra. Mert ha a test bármelyik pontját sérülés éri, az az egész testnek fáj, de a sebfertőzésből eredő vérmérgezés az egész testet pusztíthatja…

(CzA)

Anzelm atya szenvedi Márton Áron sorsát – bukaresti skizofrénia

Romániában a magyarellenesség ismét, újabb szintet lépett és amint az mindig történni szokott, az orvgazdáknak ismét akadtak magyar csatlósaik. Régóta dolgoznak a magyar lakosság számának csökkentésén, történelmünk meghazudtolásán. Lerombolták falvainkat, betelepedtek városainkba, megszüntették iskoláinkat, megaláztak, tiltották nyelvünket, amit nyerítésnek gúnyoltak, kitelepítettek és agyonvertek embereket, papokat és most úgy ítélik, hogy ez mégsem volt elég hatékony. Rájöttek arra, hogy ha kerékbe törnek is, a magyarságtudatunk, a nyelvünk, a hitünk megtart bennünket és a lángokból is újjáéledünk. 

Most ezt a hitet és a reményt – az utolsó mentsvárunkat készülnek elvenni tőlünk. Csendben, szisztematikusan osonnak be templomainkba és immár románul csendül fel az Úr dicsérete. Román nyelvű kórusok zengik ünnepeinken a halleluját és a református templomokban románul is prédikálnak, hogy értsék azt a román(?!) hívek is. Miközben a vatikáni követ a katolikus iskola létéért összehívott tárgyaláson, Marosvásárhelyen, azon értetlenkedik, hogy miért nem olvadtunk még be, ergo… miért nem tűntünk még el nyomtalanul, a bukaresti, mindenkori kormánynak kolonc vagyunk és a saját képviselőinknek bevételi forrás. Néha, a szavazások idején aduász, máskor bűnbak, hasznos hülyék vagyunk.

A zúgolódó székelység komoly problémává nőtte ki magát, hiszen a román többség már azt latolgatja, hogy példát kéne venni róluk, ezért az ukrán kormányt támogató kormány olyat tett, ami példátlan a román parlament történetében; egységesen megszavazták a Márton Áron Emlékévet, a nagy székely püspök születésének 130. évfordulójára. Mielőtt bárki is félreértené, nem azért tették, mert hirtelen megszerettek minket és azért sem, mert az általunk példaképként tisztelt székely püspök cselekedeteit elismernék. Csupán politikai hangtompítóként szolgál ez a kegyes engedmény, amiért nekünk térden csúszva kéne hálát rebegnünk. Persze, ez is amolyan „huszonkettes csapdája”, hiszen, ha nem tesszük, máris bizonyítva látszik, hogy hálátlanok vagyunk és nekünk semmi sem jó.

Ez azonban, mint Romániában minden, csakis szemfényvesztés, amit saját „képviselőink”, egyházi vezetőink igyekeznek hitelesíteni, hűen statisztálva Bukarestben ehhez a bohózathoz.

Ugyanis, a csillogó cirkusz torz tükrén túl, a hétköznapokban ránk vicsorog a valóság. Nagyváradon a vasgárdista városvezetés hétfőn utcára hajtja a premontrei apátot, Anzelm atyát, aki éveken át küzdött jogos, a rend immár több mint hétszáz éves tulajdonáért. A tolvaj győz és a Bukarestben oly lelkes „urak” cinkosan hallgatnak. Világosan látszik, hogy a nép – székelyek és magyarok –, csakis magukra számíthatnak és egyedül a Fennvalóban bízhatnak. Kezünkbe kell vennünk hát, ezt az ügyet! Összefogva, hátunkat egymás hátához vetve, összeszorított foggal, makacsul megálljt kell parancsolnunk az aljas maffiának, amely a vesztünket akarja és akárcsak most, a váradi premontreiek esetében, a nyomunkat is el akarja törölni! Álljunk ki bátran és mondjunk nemet, katolikusok, reformátusok, magyarok és székelyek, mind a kisemmizett, Krisztusban hívő nép! Mutassuk meg, hogy összefogva erő vagyunk és vasakarat, amely képes megállítani az ellenünk készülő gyalázatot, éppen úgy, ahogyan megtették azt nagyapáink, dédapáink és összes felmenőnk, sok-sok évszázadon át! Őrizzük a lángot a lelkünkben és László királyunk városában, ahol a hamvai nyugodnak és amelyet halhatatlan lelke vigyáz!

Legyünk a megkerülhetetlen tömeg és mutassuk meg, hogy mindent azért mégsem vehetnek el tőlünk, mert népünk és hitünk soha, semmilyen körülmények között nem eladó! Legyünk egymásnak jó testvérei ebben a sátáni világban és legyünk jó magyarok!

Czeglédi Andrea

Újév – újult törekvések

 

Alig indult be a hétköznapok lüktetése az újévben, illetve még be sem indult, máris leesett állal bámulta az internet infúzióján csüggő, a szilveszteri bódulatból éppen józanodó nép az újabb amerikai külkereskedelmi bravúrt.

Az USA erre specializált hadserege a régen bevált „Veni, vidi, vici” módszert alkalmazva pillanatok alatt letartóztatta Nicolás Maduro, venezuelai elnököt és már vitte is. Persze, Madurot sem lehet ártatlan cserkészfiúnak tekinteni és az amerikai elnök a frissen meghirdetett drogháborújára alapozta a dél-amerikai villám kiruccanást, ám az akció mélyebb érdekeket sejtet.

Azt már megszokhattuk, hogy minden, mindennel összefügg és azt is tudjuk, hogy az USA gazdasága mindig a világszintre kiterjesztett külkereskedelemből prosperált. Donald Trump pedig, megígérte országa népének, hogy Amerikát újra naggyá teszi. Úgy tűnik, beváltja az ígéretét, ugyanis a háború és a gyógyszeripar mellett a legjövedelmezőbb az olaj-üzlet. Azt már többen emlegetik, hogy a venezuelai demokrácia-import fő oka a kőolaj, de érdemes egy kicsit nagyobb felbontásban megvizsgálni az eddig egyedülállónak tűnő akciót.

Amerikának szüksége van a kőolajra, nem is akármilyen mennyiségben, hiszen az ipara erre épül, és a saját maga által elhasznált mennyiségen kívül kereskedni is szeretne a fekete arannyal. Csakhogy, saját készletei kimerülőben vannak, sőt, egyes források szerint már kimerültek.

Szóval, ott áll az újra a világ élvonalába törő nagyhatalom az egyik legfontosabb nyersanyagforrás nélkül. Mit tehet ebben a helyzetben?

Roppant egyszerű. Figyelme a négy legtöbb kőolajat birtokló állam – Venezuela, Irán, Szaud-Arábia és Oroszország felé irányult.

Venezuelát éppen most gyarmatosította, de tavaly már „belekóstolt” Iránba is. Szaud-Arábiához komoly üzleti érdekek fűzik – egyelőre…

Oroszország…, nos, ott kényesebb a helyzet, nagy falat, badarság volna szemtől-szembe nekimenni. Oda már komolyabb, kiforrottabb terv szükségeltetik és lehetőleg más legyen az áldozat és ismét más, aki a gesztenyét a forró parázsból kikaparja. Az ukrán-orosz háborút először a volt amerikai elnök finanszírozta, komoly üzleti érdekek által motiválva és vezérelve. Aztán Trump, már a kampány idején kijelenti, hogy ő egy hét alatt „kieszközli” a békét.

Minden csoda három napig tart, ezért az internet háborús, politológus „szakértői” már régen elfelejtették ezt a sokszor elismételt, magabiztos kijelentést.

Trump megválasztása után lassan és megfontoltan elkezdte az egyezkedést. Közben, biztatta Európát a szankciók kiterjesztésére, amelyet az európai gazdaság érzett meg igazán, egyúttal kibővítette a saját piacukat, kötelezve az európai államokat a gyenge minőségű, hajón, nagy távolságból szállított LNG gáz megvásárlására.

A korrupt brüsszeli vezetők elhintették a háborús hisztériát, azt szajkózva, hogy Oroszország titkos terve valójában, lerohanni egész Európát. Ezt elégszer ismételgetik, így a korábbi szovjet portyázás emlékét őrző európaiak megfelelően rettegnek az oroszoktól. Trump és az Európai Unió között látszólag hatalmas feszültség és ideológiai csatározás zajlik, mégis Amerika adja a fegyvert – jó pénzért –, amit Ukrajnába szállítanak és biztosítja a kamatos kölcsönt is, amit az Unió vödörszámra és megszámlálhatatlanul önt a tolvaj és hazaáruló ukrán kormány ölébe. Látszólag csupán területi vita zajlik, együttműködésre sarkallják a szomszédos tagállamokat egy-egy lerágott konc fejében, sajnálkoznak az áldozatok számán, ám valójában ők csupán járulékos, már rég leírt veszteség ebben a nagy sakkjátszmában.

E tényeket sorba rendezve, biztosak lehetünk abban, hogy „izgalmas év” vár ránk, tele nem várt fordulatokkal, hatalmas üzleti sikerekkel, kis vérrel és könnyel.  Trump elnök pedig, betartja az adott szavát, megcsinálja. Amerika újra nagy lesz… ha sikerül…

CzA

Kép: BBC   

„Ígéret éve” – 2026.

Az „Ígéret éve” – ez a cím ragadta meg a figyelmemet ma, és gondolataim azonnal tovább szőtték a jelentését. Ízlelgettem apránként, ahogyan a jó bort szokás és ezernyi szálon indultam el. Kis idő múlva elolvastam az alatta lévő bejegyzést. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a cím, amit a Szatmári Egyházmegye oldalán olvastam, teljesen mást takar, mint amit odaképzeltem, mégis, a „coda” megegyezik.

Alig kezdődött el az újév és máris mindenki találgat, hogyan alakul. Találgatni azonban nem egyszerű, hiszen senki sem dicsekedhet előrelátással. Váteszek ritkán születnek, ezért tanácsosabb szigorúan a tényeknél maradni.

Nehéz év vár ránk, hiszen a világ újra őrült háborús hangulatban tobzódik. Itt-ott már eddig is fellángolt és zajlik, csakhogy ezt a tüzet nem eloltani készülnek, hanem tovább szítják. A kisebb-nagyobb háborúk rettenete majd minden kontinenst érintett az elmúlt évben és folytatódik idén is, de számunkra mégis Európa sorsa a legaggasztóbb.

A szomszédságunkban háború zajlik. Indokolatlanul régóta, indulatlanul túl sok az áldozat, a szenvedés és indulatlanul túl sokba kerül az európai nemzeteknek is. A háborús folyamat azonban szintet lépett. Európa háborúra készül Oroszország ellen. Azzal az Oroszországgal készül megküzdeni, amelyet Európának még sohasem sikerült legyőznie. Fegyvereket gyártanak, hatalmas üzemek gyártósorait alakítják át hadifelszerelés gyártására alkalmasnak és egyes államokban behívókat osztogatnak. Tapasztalatunk azt mutatja, hogy amit legyártanak, azt előbb-utóbb használják is és most ehhez gyűjtik az „emberi erőforrást”, mint elengedhetetlen alapanyagot. Mindeközben, küzdenek a saját, határaikon önként beengedett ellenséggel is, akik minden téren igyekeznek kiszorítani az évszázadok óta ott lakókat. A mérleg nyelve erősen a migráció által odahordott szedett-vetett horda oldalára billen…

Nekünk, magyaroknak sincs mivel kérkednünk, itt, a Kárpát-medencében. Északon a soha nem volt állam nyomorgat minket elvakult sovinizmusa, kollektív bűnösség esztelen vádjával, olyan törvényt szem előtt tartva ma, a XXI. század Európájában, amihez képest még a nácik is csupán lelkes amatőröknek tűnnek.

Északkeleten a magyar férfiakat hurcolja a megszálló állam a front húsdarálójába, úgymond a megszálló állam ellen, elvárva tőlük, hogy életüket áldozzák a hazáért… az ő hazájukért – hűségből és hazaszeretetből. Még végig gondolva is paradoxon, magyar testvéreink azonban ebben a valóságnak nevezett torzulásban élnek.

Délen a szerbek sovinizmusa változatlan. Igyekeznek eltörölni mindent, ami nem illik a szerb nemzetállam hazug képébe.

Erdélyben és a Partiumban egy újabb bukaresti, rabló bábkormány igája alatt küszködnek a mindennapokban. Az éppen aktuális ígéretbajnokok megválasztatása pedig, olaj volt a román sovinizmus sohasem kihunyó tüzére. Eddig nem létező adók és adóemelések nyomorítják a népet és félő, hogy a többség dühe, amely a megszorítások és az áremelések miatt napról-napra fokozódik, ügyes irányítással ellenünk fordul, hiszen a választáskor azt hazudták országszerte, hogy mi, magyarok voltunk a győzelmet eldöntő mérleg nyelve. Szóval, „van baj elég”, ahogyan a székelyek mondják…

Csonkahonban sem rózsás a helyzet. Tavasszal választás lesz, és csupán imádkozhatunk, hogy ne legyen egy újabb Károlyink, aki odadob egy Kun Béla reinkarnációnak bennünket. A nép már most egymásnak feszül, lincshangulatban és nincs, aki ezt a gyűlöletáradatot leállítaná.

Miért írom mindezen tények ellenére, hogy ez „az ígéret éve”? A rövid válsz talán meghökkentő. Minél rosszabb, annál jobb.

Habár, a jó sohasem hirdeti magát olyan harsányan és nincs rikító reklámja, egyre többen ismerik fel azt, hogy ebben a káoszban egyedül Krisztus a biztos pont, a remény. Nem várhatjuk, hogy ebben az életben megtapasztaljuk a Mennyországot és azt sem, hogy a bárány együtt legeljen az oroszlánnal. Ám, ígéretünk, reményünk van arra, hogy megváltást és üdvösséget nyerjünk. Hitünk pedig arra sarkall a nehéz órákban, hogy imádkozzunk a kegyelemért és bűneink bocsánatáért.

S.D.G.!

Czeglédi Andrea

Év végi hálaadás…

https://www.youtube.com/watch?v=q9rvyvssvuI

Az év utolsó napján mindenki elgondolkodik. Végig sorolja magában az elmúlóban lévő év eseményeit, amelyek őt és családját, közvetlen környezetét érintették. Ilyenkor felsorakoznak emlékeinkben az örömteli pillanatok, amikor egy gyermek született, ifjak kötötték össze életüket, együtt töltött születésnapok, baráti összejövetelek.

Aztán, mint egy árnyék, borul gondolatainkra az, ami szomorúságot okozott. Kisebb-nagyobb bosszúságok és fájdalmas veszteségek sorozata ötlik fel némán, de mégis elménkbe hasítóan. Talán, örülünk is annak, hogy ez a sokunknak  nehéz és embert próbáló év végre eltelt. Próbálunk vidámak lenni, de a lelkünk háborog, mert az elégedetlenség nem hagyja nyugodni.

A felszínes, hitevesztett ember folyton csapong. A kitörő öröm és mély elégedetlenség, düh, valamint a szorongásából fakadó gyűlölet mérgezi a lelkét. Csupán annyit lát, ami a hétköznapi életét befolyásolja, a pillanatnyi örömök, a jólét, az irigység és a káröröm a mozgatórugója. Képtelen megélni a hála állapotát, hiszen meggyőződése, hogy minden, ami jó, az neki alanyi jogon jár és bármire képes, ezen képzelt jog kierőszakolásának érdekében. Ha mégis érez valami hasonlót, az csupán lojalitás, érdekhűség, pártoskodás, ami elhatalmasodhat rajta akár a lincselésre való hajlandóságig is.

Ezért aztán nem látja, nem is láthatja a másik embert, annak örömét és szenvedését, nem törődik mások érdekével. Önző világában csupán az ÉN létezik, még akkor is, amikor másokról gondoskodni látszik, mert ezt csak akkor teszi, ha neki ebből valamiféle előnye származik. A mai társadalom többsége, valódi hit nélkül él, és sajnos ilyen sekélyessé vált.

Ezzel szemben, a hívő ember hálával telve gondol minden napra, köszönetet mond minden pillanatért, mert tudja – amit megélt és hogy megélhette –, az nem természetes vagy szerzett jussa, hanem a Fennvaló kegyelme. Látja ezt a kegyelmet az örömeiben és a nehéz órákban egyaránt. Mindennapi munkájában is Krisztust igyekszik követni és szolgálni, kérve a Szentlélek segítségét minden gondolatához és tettéhez. Érzi mások szenvedését, mert az ő lelke is velük együtt szenved és az éjszaka álmatlan sötétsége imára sarkallja. A nehézségek nem gyengítik, sőt, erősítik őt hitében és rendíthetetlen bizalmában az Úristen iránt. Nem esztelen, mámoros vigassággal zárják az óévet és nem a „carpe diem” a mottójuk, mégis bizakodással tekintenek a következő évre.

Nem rettegnek a fenyegető háborútól, sem az üldöztetéstől, mert ismerik Krisztus szavait:

„És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. A ki titeket befogad, engem fogad be; és a ki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött.” (Mt.10:38-40)

CzA

Liberális „keresztények”

 

Íme, elérkezett ez a pillanat is, amikor a liberális „pápább lett a pápánál”. A kommunisták és a liberálisok egyesült erővel támadják a Magyar Katolikus Egyházat és annak főpapjait, hol azért, mert szerintük nem eléggé katolikusok és nem követik Krisztus parancsait, hol meg azért, mert nem eléggé befogadóak és haladó szellemiségűek.

Vádolják őket, ahogyan a kedves vagy kevésbé kedves nagyszülők tették az ’50-es években, koholt vádak mérgét szórva az amúgy is romlott és hitevesztett társadalmunkra. Persze, vannak jó és rossz papok, jó és rossz egyházi vezetők, éppen a szájuk íze szerint.

Most éppen a Székesfehérvári Egyházmegye püspökét találta bűnösnek Gégény István, a Szemlélek nevű bulvárlap főszerkesztője, nem kevesebbet állítva, mint hogy Őexcellenciája Spányi Antal püspök úr egy véres kezű, tömeggyilkos diktátort támogat.

A nemzeti konzultáció aláírását minősíti ezekkel a súlyos szavakkal Gégény, akinek olyan cikkei olvashatóak, amelyek megkérdőjelezik a hagyományos magyar katolicizmus – vagy ami még megmaradt belőle – mai létjogosultságát.

Gégény szemmel láthatóan leragadt a pártpolitikánál és képtelen megérteni, hogy a Magyar Katolikus Egyház nem politizál. Mivel a kérdőívet a Fidesz állította össze, ezért Gégény szemellenzősen pártpolitizálást emleget.

Képtelen megérteni kézenfekvő dolgokat. Például, ha egy magyar püspököt ezzel vádol, csak mert aláírja azt, hogy nemet mond a háborús tervekre, éppen olyan, mintha vádolná XIV Leó pápát, aki a közel-keleti béke mellett szólal fel. Hiszen, ezzel az erővel azt is írhatná, hogy a jelenlegi pápa a Hezbollah támogatója és egyben antiszemita.

Azt sem érti ez a szegény Gégény – hogyan is érthetné –, hogy az egyház főpapjai nem pártokat támogatnak, hanem egy bizonyos keresztényellenes és a Sátánt szolgáló ideológiát próbálnak távol tartani híveiktől és az egész országtól.

Gondolkodás helyett, vádol és rombol, még azt a csekély jót is, ami megmaradt, kezére játszva olyan erőknek, akik nemhogy a kereszténységet, de a józan gondolkodást is igyekeznek kiölni a társadalomból.

Ezt igazolja is, hogy Gégény bejegyzését Márki-Zay Péter osztogatja, aki egyúttal álszent kereszténységgel, Jézusra és református édesanyjára hivatkozva botránkozik. Persze, egyáltalán nem azért teszi, mert bejegyzése alatt ezrek mocskolódnak, őt és Gégényt az erkölcs piedesztáljára emelve!

Az idei év vége – ezt látva –, émelygéssel telik annak a kevés, még megmaradt normális embernek, aki az efféle undorító és bújtatott kampányfogást látja. Mert, Péternek és Istvánnak, akik szeretnék elhitetni az olvasókkal, hogy ők nyájas keresztények, ez bizony rendkívül undorító kampányfogása! E két farizeus jómadár bejegyzése alatt gyűlölködők, az egyházat ócsárlók, tavasszal akár Barabást is kiálthatnak, hiszen a történelem folyton ismétli önmagát…

https://www.facebook.com/100044294431020/posts/1414824850003983/#

CzA

Advent, 2025 – gondolatok az utolsó adventi vasárnap előtt…

Olvasom a híreket és szomorúnak kéne lennem, mert a szomszédunkban háború zajlik, emberek szenvednek és halnak meg. A világ más pontjain népirtások zajlanak, milliók szenvednek. Rettegnem kéne, mert a háború árnyéka közeledik, mert új járványveszéllyel riogatnak, hosszú cikkekben ecsetelik, hogy milyen tünetek jelenthetnek gyógyíthatatlan betegséget.  

A mai kor emberét, a reményvesztettet, a hitetlent, az elveszettet rettegésre bírják. Az ember pedig, sarokba szorítva érzi magát és reszket a félelemtől, gyáván vicsorog és tehetetlenségében gyűlöl, amely gyűlölet a félelméből születik. Gyűlöl mindenkit, akitől fenyegetve érzi magát, akit nem ért, akit másnak érez, mint ő maga, akinek éppen a gyűlöletére sarkallják. Reményvesztettnek és manipulálhatónak kéne lennünk…

Én azonban folyton elkalandozom, messze a hírektől, a sok rettenettől. Advent van és a gondolataim az egyetlen igazán fontos tény körül forognak; a Megváltó kegyelme járja át az elmém minden egyes zugát. Nem, nem érzek félelmet. Helyette valami megfoghatatlan öröm jár át olyannyira, hogy fizikai valómban is érzem. Nem sietek. Hagyom, hogy átjárja az érzés minden porcikámat. Krisztusra gondolok. Arra, hogy emberré született. Arra, hogy úgy szereti Isten a teremtményeit, hogy irántunk való kegyelmét gyakorolva emberré lett. Pedig, tudja és számon tartja minden egyes rezdülésünket, gondolatunkat és mégis így látta jónak. Ő, aki a világmindenséget teremtette az isteni logika tökéletességével, az ember érzéseit akarta megtapasztalni emberi testben is.

Úgy vált meg minket bűneinktől, úgy ment meg minket, hogy emberként követi végig életünket a születésünktől a halálunkig. Beleszületik egy tehetetlen kisded testébe, egy tiszta lány fiaként, egyszerű, rang nélküli családba, hiszen őt nem a mi hivatalaink érdeklik, hanem maga az ember. Aztán felnő, gyermekként, megtapasztalva születése első pillanatától az üldöztetést. Megtanul járni, beszélni, gyermekből férfivá érik, miközben a halandó testben ott lakozik a halhatatlan tudat, a mindenható isteni lélek. Érzi a nap égető hevét, a hideget, a szomjúságot, az éhséget, miközben az emberek közt éli a mindennapokat. Vendégségben, menyegzőn ül az emberek között, látja és érzi az örömöt. Ugyanúgy látja és érzi a szomorúságot is, a betegséget, a gyászt. Tanít és csodákat tesz. Gyógyítja a testet és a lelket. Egyszerre, mert másként ezt nem lehet. Az Evangéliumban azonban egyetlen egyszer sem szerepel az, hogy isteni mivoltát a maga javára használta volna. Megtapasztalja az emberi lét és az emberi korlátok végső határait és közben a kísértést is, majd elzavarja a Sátánt. Végül, megtapasztalja az emberi testben a halált, vállalva a legvégső áldozatot is, mielőtt Istenként, Megváltóként legyőzi azt.

Az Ő szeretete és irántunk való kegyelme emberi elmével felfoghatatlan, a lelkünk mégis érzi, tapasztalja ezt létünk minden pillanatában. Csakhogy, sokszor elnyomjuk magunkban ezt az érzést, amely az életünket kéne, hogy irányítsa. Nem figyelünk rá a mindennapokban és nem kérjük a segítségét a kísértés pillanataiban. Pedig, a lehetőség mindig adott. Adventben az ember kicsit elmélázik, jobb esetben gondol Krisztusra és talán még imádkozik is néha, aztán a hétköznapok kusza viszontagságainak kisebb-nagyobb kísértéseiben rendre elbukik. Tesszük ezt annak ellenére, hogy csupán két szót kéne magunkban kiáltanunk őszintén, tiszta, gyermeki, rajongó szeretettel és ragaszkodással: Krisztus segíts! És Ő megsegít.

Az emberi lélek furcsa szokása azonban, hogy csak az igazán nagy bajban, amikor már nem látunk más kiutat, amikor a lélek fájdalma már túllépi halandó határainkat, csak akkor fordulunk felé. Ilyenkor az emberi lélek leveti magáról a rá gyűlt értéktelen agyagot, piszkot és nemessé, ragyogóvá válik, akárcsak a gyémánt a köszörű alatt. Ekkor nem létezik más, a világ egy kis időre megszűnik létezni, az idő megáll, és csak a pőre, didergő, minden dölyfét és hamis mázát levető emberi lélek áll lehajtott fejjel, alázatosan térdelve, bűnbánóan Isten előtt. Az, hogy mekkora kegyelem ez az állapot, abba általában senki sem gondol bele, pedig Krisztus ilyenkor még életünkben alkalmat ad nekünk a majdani üdvözülésünkre. Nem a halálunk után történik ez velünk, amikor már tudva tudjuk, hanem előtte, amikor hisszük és valljuk az Ő mindenhatóságát.

Efféle gondolatok kéne, hogy foglalkoztassák az embereket ebben az adventi időszakban is, amikor félünk, szomorúak vagyunk, gyűlölködünk. Várjuk a csodát, ami ott van mindannyiunk életében, várjuk a megváltást, ami biztos pont törékeny létünkben és várjuk az erőt, ami ott lakozik minden elmondott imában. Lássuk meg az erőszak és a gyűlölet fátylán túl a szenvedést is és ahol lehet, csendben, hivalkodás nélkül segítsünk. Tanuljunk meg imádkozni, hinni és akkor, ha a világot nem is, de magunkat és a környezetünket Krisztussal  együttműködve megválthatjuk!

CzA

Válasz egy „Szemlélek” interjúra – a szeminárium és a papképzés „modernizálásáról”

 

Mostanában lépten-nyomon olvashatunk a Római Katolikus Egyházon belüli krízisekről, az új kihívásoknak való megfelelésről, az elmagányosodásról, kiégésről és a papi hivatást választók egyre csökkenő számáról. Egy, a Szemlélekben megjelent interjúban pedig, a papképzés reformjának szükségességéről olvashattunk. Egyre gyakrabban emlegetik, hogy az egyháznak minden tekintetben meg kell újulnia, azonban az ellenvélemények ritkábban kerülnek nyilvánosság elé. Ha már a nyilvánosság előtt zajlanak ezek az eszmefuttatások, elvárható lenne, hogy a másik fél véleményét is megismerhessük. Mivel egyre inkább szorgalmazzák a párbeszédet e téren, megkérdeztük az ismert, 27 kötetes egyháztörténet kutató írót, Stoffán Györgyöt, mi a véleménye ezekről az újító jellegűnek gondolt törekvésekről és mennyire célszerűek és racionálisak ezek az ötletek.

–        Ön szerint, valóban a hagyományos keretek közt működő szemináriumi képzés okolható azért, hogy egyre kevesebb fiatal választja a papi képzést?

–        Ha a Szemlélek okán kérdez, akkor először összegezve válaszolnék arra az interjúra (https://szemlelek.net/a-papok-nem-szuperhosok-igy-kellene-atalakitani-a-szeminariumi-kepzest/): A kérdezett egyházi diplomata a papképzésről és a papi életről úgy beszél, hogy csak az embert említi, az emberi vonatkozásokat feszegeti és ebből az aspektusból látja fontosnak, hogy modernizálni kellene a papképzést, a papi életre való felkészítést. Ez súlyosan téves gondolkodásmód, ugyanis a papság nem szakma, hanem Istentől kapott hivatás, hívás. Így teljesen más válaszokat kell adni a mai problémákra. Ami az Ön kérdését illet: Azért, hogy ma kevés a kispap, semmiképpen sem a szemináriumi nevelés, képzés tehető felelőssé. Sokkal régebbi a problémával állunk szemben. 1947-ig kell visszamennünk. Abba a korba, amelyben a kommunista diktatúra elkezdődött. Ez ugyanis egy sátáni folyamat, amit előre kiterveltek: Az ifjúság erkölcstelenné tétele, az egyház vezetésének a „lefejezése”, az egyházi iskolák bezárása, tanáraik bebörtönzése, a szerzetesrendek feloszlatása és sorolhatnám. A legaljasabb lépés viszont az volt, hogy a kommunisták határozták meg, hogy évente hány kispapot vehetnek fel a szemináriumokba. Később pedig kirúgták azokat, akik nem írták alá a hűségnyilatkozatot. Ebben sajnos partner volt számos egyházi vezető is, Czapik Gyula érsektől, Lékain László esztergomi érseken keresztül Paskai Lászlóig. Tehát, azt gondolom, hogy a mai szemináriumi képzésnek semmi köze ahhoz, hogy kevés a jelentkező. Az Egyház ennek ellenére nem vész el! Nem kell megrettenni, mert az Egyházat a Szentlélek irányítja és vezeti. Láss csodát, ebben a kusza, erkölcstelen és hitetlen világban egyre több fiatal jelentkezik erre a szolgálatra és hallja meg az isteni hívást. Itt az emberi vonatkozásokat teljesen kizárhatjuk… persze csak, ha van elegendő, tántoríthatatlan hitünk. Aki csak emberi megfontolásból jelentkezik, az úgyis kibukik, hiszen Istennel szemben nem lehet jellemtelenül viselkedni.  

–        Mennyiben segíti jövőbeni hivatásában a leendő papot az, ha előtte valamilyen másik egyetemet végez, esetleg szakmát tanul? Egyáltalán, felkészültebb lesz-e akkor, amikor a felszentelés után kikerül egy plébániára?

–        Nem hiszem, hogy egyes szakmáknak vagy diplomáknak bármilyen hatása lenne egy pap későbbi működésére. Itt visszatérek az imént mondottakhoz: azaz, a Szentlélek által való irányításhoz. A hivatás személyre szabott. Az, hogy ki, mit végzett és mihez ért, mit tanult a szemináriumba jelentkezése előtt, az nem befolyásolja a papi hivatást és a későbbi működést. Ahogy múlnak az évek, úgy minden ember, pap és civil egyaránt, ezernyi dolgot megtanul és alkalmaz.

–        Laikusként azt gondolnánk, hogy a hit minden gátat ledönt, és a Szentlélek munkálkodik, segíti Isten szolgáit… Ehhez képest, azt halljuk, hogy a mai korban a papok egyre nehezebb körülmények közt, olykor az elmagányosodás súlya alatt végzik a dolgukat. Önnek mi a véleménye erről?

–        A papi hivatásban ma éppen az a csodálatos, hogy akinek hite és kötelességtudata van, annak nincs ideje elmagányosodni. Számos papbarátom és püspök ismerősöm életvitele a bizonyíték erre. Hiszen soha nem volt olyan nagy szükség az evangelizálásra, mint napjainkban. Csak nézzen körül a világban, a fiatalok között, akik vágynak valamire, valaki után, és nem ismerik az isteni szeretet erejét, magát Istent. Meg kell ismertetni velük! Ma, egy papnak családokat, kórházakat kell látogatnia, visszaadni vagy átadni a hitet, a krisztusi tanítást, az isteni parancsokat és segítséget kell nyújtani a csalódottaknak, az elkeseredetteknek, az elesetteknek. Ebben a világban csak a pap tud boldoggá tenni embereket, közösségeket – a hit által. Mert csak a hitben, Krisztusban válik az ember igazán boldoggá. Szerintem a legnagyobb baj a papok körében a hit és a tanítás relativizálása, az újításra való ostoba hajlam, hiszen mindenki a maga saját elképzelését akarja megvalósítani és igyekszik reverenda nélkül civilként, haverként, üzlettársként pap lenni. Ez divattá vált ugyan, de nem vezet jóra! Igen erős, negatív példa erre az, ami a legfőbb egyházi vezetés holdudvarában történik. Az újítások és a relativizálás örvényébe került az Egyház, amit a lehető leghamarabb rendezni kellene. Hogyan? Úgy, hogy a szent hagyományokat és a hívő nép „konzervativizmusát” ne fojtsa el. Sokkal több bölcsesség kellene ahhoz, hogy ne Krisztust és az Ő tanítását akarjuk belerángatni az „új világba”, hanem az új világot vegyük rá, a krisztusi tanítás megismerésére.

–        Hozhat-e megoldást a kísérletező újítás, hogyha az évszázadok óta működő rendszert nem tartják megfelelőnek?

–        Minden újítás lerombol valamit. Csak nézze meg a történelmi példákat. A kommunisták elvették a vallásgyakorlás szabadságát, és mi lett a vége? Mindannyian látjuk. Gyűlölködő társadalom, telefont nyomkodó fiatalok, torz elképzelések az Egyházról és a hitről. A papnevelésben nem lehet újítgatni. Ez egy rendszer, amelyet az elmúlt ötszáz évben a tapasztalatok tökéletesítettek. Aki papnak készül, szemináriumba jelentkezik, az ne bíráljon, és ne kísérletezzen. Ez a hivatás a parancsok betartásáról szól, nem az ellenkezésről, újításokról, és főleg nem önmagunkról. Mert a parancsokat Istentől kapta a világ. Ha egykor a katonaságnál sem lehetett visszabeszélni az elöljárónak, akkor hogyan vesszük a bátorságot, hogy Istennek visszabeszéljünk. Az egy másik vallás… Itt megint azzal szembesülünk, hogy megpróbáljuk a hagyományt hozzáigazítani a mai világhoz, noha fordítva kellene történnie. A papnevelés ma nagyon felelősségteljes dolog, hiszen az emberi lélek megmentéséről beszélünk, a világ újra-evangelizációját kell megoldani, és azzal is számolni kell, hogy ma nem tudjuk: papokat vagy vértanúkat szentel-e az Egyház. Tehát, a felkészítés erre a pályára megköveteli a teljes testi, szellemi és lelki edzést. Nem a hallgató határozza meg, hogy hogyan tanítsák, és mit tanítsanak, hanem azok a képzett és a hagyományokat ismerő elöljárók, akiknek a nevelés, a felkészítés terhe és felelőssége mindennapos.

–        A Szemlélek interjújának a címe: „A papok nem szuperhősök” – így kellene átalakítani a szemináriumi képzést”… Mit mond ez a cím Önnek?

–        Ez a mai liberális szemlélet és a történelmi feledékenység tipikus esete. Ha az egyháztörténet 20. századát tesszük górcső alá, akkor mit látunk?  Szuperhősöket! Zadravecz püspök üldöztetését, amely üldöztetéstől nem rettent meg, hanem végezte emberfeletti egyházmentő munkáját, a titkos papszenteléseket, a börtönt, a megaláztatást vállalva. Látjuk Mindszenty Józsefet, a letartóztatott és össze-visszavert esztergomi érseket, aki nem futamodott meg, nem kötött kompromisszumot. Látjuk Márton Áront, aki minden erejével és tudásával, a börtönt is megjárva szolgálta Erdély népét, a megmaradást, a hitet, a magyar nyelvet ott, ahol ez volt a legnagyobb bűn. És kiket látunk még? Papok százainak a meghurcolását, a Gulágot, ahol mínusz 50 fokban, rabként is szabad tudott lenni a pap, mert volt hite. És látjuk a vértanúkat, Kiss Szaléz ferences szerzetestől, Vezér Ferenc pálosig… Miről beszél tehát, a kérdezett? Van-e elegendő hite annak, aki nem abból indul ki, hogy aki a hit és az isteni kiválasztottság által méltóvá válik a papságra, azt minden eszközzel felvértezi az Úristen? Nem a szemináriumi képzést kell megváltoztatni, hanem minden jelentkezőnek mérlegelnie kell, miért is jelentkezik, igazán elkötelezetté tud-e válni bármilyen megpróbáltatásban és közösségben, és érzi-e, hogy közösségformálóvá, a hit megerősítőjévé válhat. Összességében tehát, úgy gondolom, hogy kár volt ebben a kérdésben megszólaltatni egy egyházi diplomata papot, aki nem magyar közösségben él és dolgozik, nem itthon tanult, és láthatóan egy ma divatos, liberális, de nagy veszélyeket rejtő irányvonalat követ, a válaszaiból ítélve eléggé leegyszerűsített és számomra kérdéses szemlélettel. Persze, ez csak az én véleményem, amelyet arra építek, amit életem során a papsággal, az Egyházzal kapcsolatban megtapasztaltam, és amit ma látok. A modernizálással és az örökös változtatási igénnyel nagyon bizonytalan terepre kószálhat az Egyház. Azonban a minősítés nem az én dolgom, hiszen, mint mondtam, az igaz Római Katolikus Egyházat, ezen belül pedig a Magyar Katolikus Egyházat is a Szentlélek irányítja. Tehát, nincs miért aggódnunk… Buta gondolatok mindig lesznek, de semmit nem jelentenek a pillanatnyi elgondolások – ha van elegendő, tántoríthatatlan hitünk és elegendő bátorságunk harcolni az emberi butaság ellen.

–   Köszönöm!

 

–  Önt illeti köszönet, hogy elmondhattam a véleményemet.

Czeglédi Andrea

NIF

Advent a „digitális világ” árnyékában

 

Manapság mindent pénzben mérnek, még az embert is. Pénzért dolgozunk és a pénztől várjuk a boldogságunkat is. Közben lassan, szinte észrevétlenül beköszönt az Advent, a várakozás időszaka és a mai kor boldogtalan embertömege valóban várakozik. Várja az ünnepeket, az év végét, a szigorúan kimért szabadságát, az év végi jutalmat, a plusz pénzt, ami ilyenkor esedékes. Várja, hogy Karácsonykor elmenekülhessen, otthagyva egy szürke élet szürke hétköznapjait. Menekülni szeretne az arctalan tömegből és ezért sokan drága pénzen jegyet váltanak az ugyanúgy menekülő tömegbe. Mások pénzért igyekeznek szeretet venni. Drága kütyükkel akarják megváltani családtagjaik szeretetét. Gyermekeik lassan hozzászoknak – mert így nevelik őket –, hogy pénz nélkül nincs szeretet. Bevásárlás dömping, internetes rendelések tömkelege, hajszolt futárok, bosszankodó, fáradt, sokszor durva modorú emberek jellemzik ezt az időszakot és egyre gyakrabban hallhatjuk, hogy a legtöbben ki nem állhatják a Karácsonyt.

A várakozás a feldíszített fa körüli csomagbontásban éri el a csúcspontot, amit legtöbb esetben bénult fáradtság és az üresség érzése követ. Az emberek teli hassal, de kiüresedett lélekkel ülnek és valahol, legbelül csalódottak.

Pedig, a Karácsony nem erről szól, hiszen az Advent csodavárás. Csodavárás, amit felnőttként is csupán tiszta, gyermeki lélekkel lehet igazán átélni. És igen – nagy kezdő betűvel leírva az Adventet és a Karácsonyt, áthágva a helyesírás jelen szabályait. Csendben, mélyen legbelül várni és reménykedni az isteni csodában, a megtestesült isteni lényben, Krisztusban. Várni, hogy Karácsony estéjén ujjongó örömmel adhassunk hálát azért, hogy Ő miattunk emberré lett és közben buzgón imádkozni, hogy méltók lehessünk az Ő szeretetére és áldozatára. Ez a várakozás nem az idei év decemberéről szól. Ez a vágyódás időtlen.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy csupán az adventi időszakban fontos és betartandó a Krisztus iránti vágyódás, az ima és a hála érzése. A hétköznapokban kiüresedik a lelkünk, amikor a terhek szinte megroppantanak, amikor megállni sincs időnk, érezzük, hogy valami hiányzik. A hiány érzete motoszkál bennünk akkor is, ha valamiben éppen örömünket leljük. Az Isten utáni sóvárgás mégis akkor válik igazán hangsúlyossá, ha a bajok a vállunkat nyomják, ha betegség vagy egyéb kínunk közepette kiutat már nem lelünk, Ekkor jön el az a pillanat, amikor ijedt gyermekként keressük a Megváltót, némán kiáltva nevét az álmatlan éjszakába és akárcsak Adventben – várjuk a csodát. Csupán akkor várjuk a csodát, amikor a magány rémülete járja át a lelkünket.

Pedig, mennyire felemelő volna számunkra a hála érzése, amikor megköszönnénk naponta az új napfelkeltét, a nap felragyogó sugarait, az erőt az izmainkban, az akaratot, amelyik tovább hajt minket minden egyes napon, minden egyes percet, amit szereteteinkkel együtt tölthetünk és a gondviselő segítséget, amely naponta tetten érhető mindannyiunk életében! Mennyivel másabbak, jobbak lehetnénk, ha betartanánk azokat az egyszerű utasításokat, amelyekre létünk feltételeiként kéne tekintenünk!

Áldott, csendes, imával töltött adventi várakozást kívánok hát, minden Krisztusban hívőnek és kívánom, hogy legyen teljes életünk minden egyes napja a lelkünkben érzett hálával és a Krisztus iránt érzett várakozással!

Czeglédi Andrea

„Kultúrember, a nemzet parlamentjében nem gyújt füstbombát, nem véd bűnözőket, és nem trágárkodik"– nagyinterjú Stoffán Györggyel

Ködös, levélhullató őszi napon kerestük fel Stoffán György írót, vidéki otthonában annak apropóján, hogy az utóbbi időkben saját blogján és a közösségi oldalakon olyan írásokat közölt, amelyek a mai médiavilágban szokatlanok és megtartják a klasszikus újságírás minden szabályát. Ma, ez is szokatlan… Nem kötődnek ezek az írások pártokhoz, hanem egy teljesen objektív látásmódot, elfogulatlan és józan világlátást tükröznek. Kíváncsiak voltunk tehát, hogy a jelen zilált világ-, és belpolitikai helyzetben bizonyos kérdéseket illetően hogyan vélekedik. A házba belépve olyan érzésünk van, mintha a 19. század valamelyik magyar kastélyában lennénk. A hangulat békés és szeretetteljes. Az író hellyel kínál és maga is helyet foglal kedvenc nád-karosszékében, a hatalmas étkezőasztal mellett.

–      Na, mondják mire kíváncsiak! – hangzik a kedvesen határozott felszólítás. – De először igyanak egy kávét, vagy ha szeretik, egy kis erdélyi szilvapálinkát. Merítsenek bátorságot…

Közben nézelődünk. A konyha és az ebédlő egy helyiség. A falakon családi címerek, képek, amelyek között ott van Horthy kormányzó, a Fekete Madonna pajzsba foglalt képe, amelyet az író a pálosok generálisától kapott… és ott van Szent Antal is. Az ajtó fölött pedig, egy 1948-as puska megmaradt vas-csontváza. Szemben családi képek… feleség, gyermekek, unokák… ősök és utódok. A kávé illata betölti az egész helyiséget.

–      Ön mostanában elég markánsan írja meg a véleményét a politikai életről, a jelenlegi zavaros világról. Milyen indíttatásból teszi és hol áll Ön politikailag?  

–      A politika ma, a hazudozás művészete. Soha nem tudjuk meg ki, és mit akar a mélyállam részéről, és ki, hogyan hajtja végre az elvárásokat. Éppen ezért, politikailag nem köteleződtem el. Magyar, katolikus író vagyok, így a magyar nemzet és az egyház bajait „zenésítem” meg. Nem öncélúan, hanem azért, hogy a felvetett problémák eljussanak az illetékesekhez. Ha eljutnak az sem, ha nem jutnak el, az sem garancia arra, hogy bármi változzék, de legalább leírtam. Politikusokról nem írok, mert ma egyetlen ember van, akit politikusnak lehet nevezni Magyarországon, és az a miniszterelnök. Slussz. Nincs több. Ugyanis attól, hogy valakit megválasztanak, még nem válik politikussá, még akkor sem, ha saját magáról azt hiszi, hogy az. A politika, nemes értelemben tudomány, erkölcs és művészet lenne egyszerre. Ám ezt a három értéket egyedül a miniszterelnök mondhatja magáénak a hazai palettán, és azt hiszem Európában is.

–      Akkor Ön mégiscsak Fideszes elkötelezettségű…

–      Ön nem tud elszakadni a politikai hovatartozás sötét és megosztó eszméjétől. Én egyetlen olyan embert becsülök, aki a nemzet érdekeit látja, és azokat igyekszik mesterien szolgálni. Nem a pártját, nem a Fideszes szemellenzősséget tartom becsülendőnek, hanem azokat a világos elképzeléseket és tetteket, amelyeket a miniszterelnököt a nemzet és a béke érdekében tesz. Ám, nem csak tőle függnek az eredmények – sajnos. Élesen elválasztom a személyt a politikai közösségétől. És ennek súlyos okai vannak. Ha minden hazai politikus olyan képzett és tisztafejű lenne, mint Orbán Viktor, akkor itt nem lenne semmilyen probléma. Sajnos nem így van.

–      Ön szerint tehát, Orbán Viktoron kívül nincs hasonló kaliberű magyar politikus?

–      Nincs.  

–      Ehhez a véleményéhez képest, lát-e esélyt és személyt arra, aki majd Orbán Viktor után hasonlóképpen tudja kormányozni Magyarországot?

–      E pillanatban azt látom, hogy ilyen politikus nincs, csak fejlődésképesek vannak. Lázár Jánost említeném elsősorban. Ő már egy következő generáció, más stílus, de az elkötelezettsége hasonló, mint a miniszterelnöké, de neki is sok tapasztalatra van még szüksége. A nála fiatalabbaknak viszont, még sokat kell tanulniuk. Tíz-tizenöt évet… És ez, csak a jobboldal. A baloldalon jelenleg kétféle (a)politikus van. Az egyik az öreg róka, aki nem akar kiesni a húsosfazék mellől, a másik a fiatalabb generáció, amelynek nincsenek politikai elképzelései, nincs magyar identitása, csak a pénzszerzési lehetőséget látja a hatalom mellett és által, ezért viszont bármire képes. Erkölcstelen és végtelenül ostoba. Amolyan kiszolgáló személyzet, akárcsak Szálasi, Rákosi vagy Kádár… idegen eszmék, idegen érdekek, erkölcstelenség és tisztességtelenség. Kultúrember nem használ füstbombát, nem véd bűnözőket, nem trágárkodik és megadja a tiszteletet a másik embernek a nemzet parlamentjében.

–      Más. Egyre gyakrabban halljuk, hogy az ifjúságot nehéz meggyőzni, nehéz velük szót érteni. Hogyan lehetne ebben az irányban áttörést elérni? Kik azok ma Magyarországon, akik a bizonytalan ifjú nemzedékeknek irányt mutathatnának? Esetleg, a sajtó, a különböző szervezetek, pártok tudnának-e irányt mutatni, erkölcsre nevelni?

–      Erkölcsre nevelni és irányt mutatni csak példamutatással lehet. Ha a családban, az iskolában nem lát erre példát a gyermek, akkor nincs mit továbbvinnie. Üres marad. Sajnos ezt látjuk ma a fiatalság buta és irányított hőbörgésében. A probléma azért súlyos és csaknem megoldhatatlan, mert a rendszerváltás óta elhanyagolták a nevelés kérdését. Ostoba, szemellenzős emberek ültek (és ülnek) a közoktatási és szakoktatási kormányzat bársonyszékeiben, akik alávetették a magyar köz-, és szakoktatást az európai liberális szellemiségnek. Harmincöt év nagyon nagy idő, és ennek a harmincöt évnek a mulasztásait már nem lehet korrigálni. Ha kihúznak egy fogat vagy levágnak egy végtagot, az nem nő ki újra… Egyre butább és erőszakosabb lesz az ifjúság, és ezáltal egyre kulturálatlanabb a társadalom. Ez pedig kihat minden kulturális intézményre, mert azok, hogy meg tudjanak élni, kénytelenek alkalmazkodni a társadalom műveletlenséghez… Ezernyi példát tudnék felsorolni. A sajtóban se reménykedjünk. Elképesztő az a rombolás, amelyet ma akár a jobb-, akár a baloldali sajtó művel. Trágárság, pongyola írások, politikai megmondó emberek és pénzhajhászás. Ma nincs igazi újságírás, mert a politika és a pénz határozza meg a mondanivalót. A hivatástudatról és a tudásról jobb, ha nem is beszélünk. Hol vannak már az olyan újságírók, mint Kubinyi Ferenc, Sztankay József, Müller Tibor vagy Giczy György, Tóth Sándor és Kipke Tamás?! Manapság már annak is örül az ember, ha egy cikk címe nem hemzseg a helyesírási hibáktól. A magyartalan fogalmazásról, a mondatszerkesztésről és a fogalmak értelmezéséről jobb, ha nem is mondom el a véleményemet!  

–      Az oktatásnak milyen irányba kéne terelnie a jövő társadalmát?

–      Az oktatásnak csupán a saját igen egyszerű feladatát kellene teljesítenie. Oktatni, nevelni a jövő generációit. Nem teletömni a gyerekek fejét az életben haszontalan tudásanyaggal. A legfőbb problémákat ma a mindenkori oktatási kormányzatok generálják. Régen megvolt a szellemi képességeknek megfelelő iskolarendszer. Ma az esélyegyenlőség okán az egészséges gyerekek vannak hátrányban. Tele vannak az iskolák SNI-s tanulókkal, de ők sem kapják meg a nekik megfelelő nevelést, a speciális pedagógiai módszerekkel való foglalkozást, mert nincs szakember. Az iskolapszichológusok menekülnek a pályáról, mert nettó cca. 300 ezerért nem fog havonta négy-öt iskolát lejárni. Részben, mert így értelmetlen is a munkája, másrészt mert nem hülye, hogy ennyiért fárassza magát. 

–      A mostani erkölcsi hanyatlás megállítható-e és ha igen, hogyan? Miért befolyásolja könnyebben a Nyugat romlottsága a fiatalokat, mint a hazai törekvés ennek megakadályozására?

–      Ez a hanyatlás nem mai keletű. Amikor a liberalizmus különválasztotta az egyházakat az államapparátustól, akkor kezdődött züllés. Megszűntek az erkölcsi normák, és a helyébe lépett a kommunista, majd a kapitalista embertelenség, a mammon uralma. Erkölcsi kontroll nélkül maradt az ország vezetése. Később, amikor már tiltották is a vallási nevelést, akkor a társadalom olyan szintre süllyedt, amiből már nincs visszaút. Nézzen körül! Dühöng a primitívség, a gyűlölködés, az emberi hülyeség. Egyetlen ma látható és tapasztalható baj és probléma sem tegnap kezdődött és nem csak az elmúlt harmincöt év okolható. A társadalmat sikerült lebutítani, hitetlenné, kapzsivá és aljassá tenni. Ez hosszú folyamat volt és még most sem vagyunk a csúcson. A gyermeki lélek nevelése nélkül nincs normális társadalom. És a gyermeki lelket nem volna nehéz fejleszteni, széppé nevelni a zenével, a művészeti oktatással. Ám, nem ez a cél. A kapitalista rendszer célja: termelőeszközzé nevelni a fiatalokat. Ma már így is beszélnek a munkásról, az emberről…  

–      Mi a véleménye a közelmúlt pedofil botrányairól?

–      Nem csak a pedofilbotrány drámai, hanem az egész gyermek-, és ifjúságvédelem rendszere. Ma bukás előtti római kor rendszerére hasonlít minden. Kifelé még igyekszik a mindenkori hatalom a szépet mutatni, de belül rohad az egész világ, mert egy jól szervezett maffia áll mögötte. Manus manum lavat. Van olyan „elkötelezett” újságíró, aki segédkezett egy tanú elhallgattatásában, pedofil ügyben, ma pedig nagyhangú pedofilkergető. Ott van a kegyelmi ügy is, amelynek olyan a háttere, mint a sűrű köd… Egy bicskei pedofil nevelő Svájcban szállítja a gyermekeket iskolabusszal, de Kónya, aki feljelentette őt börtönben volt. Azért nincs nyilvánosan véleményem erről az egészről, mert mindenki hazudozik, takargat, ködösít, és az igazságot mostanában nem fogjuk megtudni, ebben biztos lehet.   

–      Hozzánk is begyűrűzni látszik a keresztényüldözés. Mostanra elmondható, hogy az ellenzéki liberális pártok és a baloldali sajtó minden felekezettel szemben ellenségesen lép fel. Milyen hatással van ez a hétköznapi emberekre? Milyen következményei lehetnek ennek a mesterségesen generált gyűlöletnek?

–      A gyűlölködés minden esetben mesterségesen generált dolog, hiszen az ember jónak születik és szeretetre vágyik. A vallások elleni gyűlöletkeltés, az tiszta emberi szellem ellen való támadás. Minden vallás a Teremtő Isten iránti hiten, hűségen és parancsainak megtartásán nyugszik. A fő parancs, amely számtalanszor ismétlődik az Ó-, és Újszövetségben egyaránt, a felebaráti szeretetet hirdeti. Ezt akarják kiirtani, amikor Istent, a vallásokat ócsárolják, gúnyolják. Mert ahol szeretet van, ott nincs hazudozás, aljaskodás, a másik ember kihasználása, feljelentgetése, hamis vádaskodások, gyűlölködés. A kapitalizmus, azaz, az emberek termelőeszközzé alacsonyítása szeretettel nem megy, csak kapzsisággal, irigységgel, alattomossággal. És ez a célja a pénzvilágnak. Kiirtani a fölösleget a járványokkal, az oltásokkal, a lelket sárba taposni a vallásellenességgel, a rágalmazásokkal, az igazságszolgáltatásnak nevezett végrehajtó hatalommal, és a parancsot teljesítő rendfenntartókkal. A vallásellenesség már akkor látszott, amikor elkezdték a papok bűneit kiteregetni, általánosítva és rákenve az egész vallási közösségre. Noha százalékos arányban töredéke csak a civil társadalom bűnelkövetésének. Ez persze nem felmentés, hiszen egy áldozat is sok. Összemosták a pedofíliát a homoszexualitással, csakhogy minél nagyobb ellenszenvet ébresszenek az egyházakkal szemben.  Ennek is megvoltak a belső segítői. Áruló és beteges papok, a legmagasabb szintű egyházi vezetők, akik maguk is általánosítottak, és a maguk kormányozta egyházat bocsánatkérésre szólították fel, noha a bűn mindig egyéni döntés, a szabad akarat által. Summa summarum: a világ sátáni lett. A gonosz uralma még tart egy darabig és az emberiség sokat fog szenvedni, mire eljön a felismerés, a kegyelem ideje. Az egyházak is súlyos hibákat vétenek maguk ellen, amikor alkalmazkodnak ahhoz a sátáni világhoz, amelyben élünk. Teszik ezt ahelyett, hogy a harcos egyház megvédené a mózesi és krisztusi parancsokat. Európában egyszerre jelenik meg a zsidó-, és a keresztényüldözés. Más-más érvek és indokok alapján, de jelen van, és félelmetes! A kommunizmus szelleme valóban itt van és ki is teljesedik majd egy rövid időre, de ez kell is a társadalmaknak, mert óriási pofonok nélkül hülye marad és elpusztítja magát. Mindig a szenvedés hozza el a felismerést és a megtisztulást.  

–      Ön szerint a mai magyarországi pártok közül, melyeknek van komoly országot építő és nemzetmegtartó programja?

–      Az igazi országépítést és nemzetmegtartást pont a pártoskodás akadályozza. Milyen szép lenne, ha a politikus megelégedne a tudattal, hogy magyar, és ennek megfelelően segítené a nemzetépítést, a nemes célok megvalósítását. A mai helyzet nem ezt a szemléletet tükrözi. Olyan mélyre süllyedt a hazai belpolitika, amilyen mélyen a történelem során még nem volt. Ugyanakkor csak két párt van, amelyek sajnos nincsenek azonos platformon, de mindkettőnek a programjában ott van a nemzettudat, a haza féltése. Kár, hogy ez a két párt nem tud kiegyezni és egy irányba haladni a nemzet érdekében. A Fideszre és a Mi Hazánkra gondolok. Olyan politikai személyiség, mint Orbán Viktor, nincs több. Az ő politikai tapasztalata utolérhetetlen és ezt látva, minden ellenzéki párt az ő nevét szajkózza, amikor bármilyen vélt vagy valós problémát vetnek fel. Pedig, látni kellene azt, hogy nem Orbán Viktor a Fidesz. Ő egy igazi államférfi, komoly elgondolásokkal, tervekkel és szinte kötéltáncosokhoz hasonló politikai mutatványokkal, vagy inkább a pengeélen való kormányzással. A mai ellenzéki pártok semmit nem tudnának elérni a világpolitikában. Olyanok lennének a világban, mint a szállodai londiner. El kellene tehát választani a Fideszt, mint pártot és a miniszterelnök munkáját. A miniszterelnök egy államférfi, a Fidesz pedig csak egy párt, tele felkapaszkodott pénzhajhász, érdek-fideszes emberekkel, akárcsak a többi pártpolitikusai, elnökei. Ilyen a világ, és a jól fizetett politika. Csak kevés igazán elkötelezett van… A Mi Hazánk még politikai tinédzserkorát éli, és ezért ők is Orbán Viktort szapulják, amikor a Fidesszel kapcsolatos valós és megoldandó problémákról beszélnek, ezekkel igyekeznek politikai babérokat szerezni, ami a mai világpolitikai helyzetben nagyon helytelen magatartás. Nem értik meg, hogy ők is kevesek, mind a tudást, mind a tapasztalatokat illetően. Jó céljaik és meglátásaik vannak, de rosszul adják elő azokat. Fel kellene nőniük diplomáciában, politizálásban, és sokkal nagyobb önfegyelemre volna szükségük ahhoz, hogy el is érjék, amit a nemzet érdekében kigondoltak. Nem lehet minden interjú második mondata az, hogy én, én, én és mi, mi, mi… mert az szánalmas. Több alázatra és a tárgyalóképesség finomítására volna szükségük.  Ezt Orbán Viktortól lehetne megtanulniuk, és akkor azt mondom, hogy Toroczkai is felnőne a legnemesebb feladathoz. Egy békésebb, visszafogottabb magatartást tanúsítva elérhetnék, hogy Orbán Viktor is leülne velük egy asztalhoz megtárgyalni a kifogásolt problémákat, az elvárásokat, amelyek – hangsúlyozom – az esetek többségében jogosak és értékelhetőek lennének. Ám, nem a tini, világmegváltó, lázadó stílusban, hibás kommunikációval kellene közelíteni. Meg kell végre érteni nekik is, mit jelent a belpolitikai béke és az összefogás ereje.

–      És a többi párt?

–      Nézze! Olyan pártokról, amelyeket a hatalom és pénz utáni vágy hajt, amelyek idegen pénzen működnek, de sem programjuk, sem stílusuk, sem erkölcsi alapjuk, sem nemzettudatuk nincs, azokra kár még gondolatokat is pazarolni. Akikben csak gyűlölet és bosszúállási vágy van, azok nem politikusok, hanem a politika értéktelen sallangja.

–      Nem tartja mégis veszélyesnek ezt a sallangot? 

–      Nekünk mindig a legócskább jutott ellenzékből is. Azonban ez a gyűlölködés a magyar néplélekben kifejleszt egyfajta immunitást, mert a magyar néplélek a békét és a szeretetet hordozza magában. Vannak persze emberek, akik csalódottságból, irigységből, félrevezetettségből, pénzért odaállnak ehhez az erkölcstelen sallanghoz, és bizony veszélyt is jelentenek, de ez egy körforgás. Ha sikerül nekik választást nyerni, akkor az ő esetleges működésük ismét megerősíti a magyarok érték-centrikus többségét, a józan ítélőképesség terén, és hamar véget vet egy ilyen üres és értéktelen, gyűlölködő uralomnak. Sajnos a magyar embernek időről-időre kell egy-egy történelmi pofon, hogy észhez térjen. Azt, hogy ezt a pofont áprilisban megkapja-e vagy nem kapja meg, csak a társadalom józanságán, erején, a nemzeti elkötelezettségű, és a gyermekeik jövőjét féltők összetartásán, hitén múlik. Ehhez kellene a Mi Hazánk józansága, belátása és önvizsgálata – amíg nem késő.

–      Milyen esélyt lát a Fidesz számára a 2026-os választáson?

–      Nem vagyok jós, és nem akarok sem fölösleges reményt sem fölösleges kesergést előidézni. Amit ma látunk, az egy gyenge, gyűlölködő, a haza iránt semmit nem érző, buta és fellengzős ellenzéki felhozatal, és egy sok választót vesztett, de ennek ellenére még ma is a legerősebb nemzeti elkötelezettségű, keresztény kultúrára építő (kormány)párt. Lehet itt szépeket mondani, lehet reménykedni vagy rémeket látni. A magyar nemzet sokszor került drámai helyzetbe saját értetlensége, elégedetlenkedése okán. Akár melyik párt nyer, annak hatalmas feladatai lesznek. Erkölcsi és gazdasági háború van, amit meg kell oldani. De facto háború van, amely minket is fenyeget, mert hülyék, árulók, és sátánista őrültek vezetik Európát és a világot. A háborúból ki kellene maradni… és ha mindez megoldódnék, akkor egy őszinte, tisztességes, erkölcsös, magyar és keresztény államot kell majd felépíteni. Ismét! Nem politikai kereszténységet, nem öntömjénezőt és nem gyűlölködőt, szembenállót. A legnehezebb feladat: Politikusként tisztességesnek maradni, nem keresni erkölcstelenül és teljesen indokolatlanul – akár ellenzékben, akár kormánypártiként – hatalmas összegeket, miközben ők döntik el a legalacsonyabb jövedelmek összegét. Akkor lenne igazán jó parlamentünk, ha a képviselőknek nem járna tiszteletdíj és eltörölnék a mentelmi jogot… Amíg ez nem történik meg, addig majdnem mindegy lenne – egy normális világban –, hogy ki nyeri a választást. Persze most, sokkal nagyobb a tét.  

–      Miért említette a beszélgetés elején a római erkölcstelenséget. Mi az, ami erre emlékezteti Önt?

–      Megszűnik lassan a jogbiztonság, ahogyan a Római Birodalomban sem a jog, hanem az előmenetel, a hatalom akarata érvényesült, jogi köntösbe bujtatva. Tehát; a jog megszűnt, a teremtéssel ellenkező erkölcstelenséget ismerik el Európában normálisnak, a gyermekek megrontásának törvényesítéséért harcolnak bizonyos liberális civilszervezetek, az Unió vezetése és többsége bűnözőket véd, hazaárulókkal üzletel. Teljes szexuális szabadosságban élnek a társadalmak, az abortuszt alapjogként ismerték el, dúl az erőszak a világban. A keresztény egyházak is elismerik az isteni törvényekkel ellenkező magatartásokat, megtagadják a tanítás alapjait és alkalmazkodnak a sátáni világhoz. Ez az összeomlás felé vezető biztos út. Ugyanakkor primitív hordák támadják a mai "Uniós birodalmat". Mintha csak ugyanazok a kezek írták volna a római és a mai kor történelmét. És hozzáteszem, a római korban is a hűséges és a krisztusi tanításhoz ragaszkodó keresztényeket üldözték, akárcsak ma. Végül mégis a keresztények, a keresztény életszemlélet mentette meg Európát és a világot. Ma is így lesz, de rettenetes szenvedések után. Mert amit ma látunk és tapasztalunk, az magában hordozza a sok évszázada felgyülemlett, rossz, téves irány miatt kialakult bajokat. A megtisztulás nem marad el, mert a természet mindent megöl, ami természetellenes. Látjuk az árvizeket, a földrengéseket, a hurrikánok pusztítását… és a háborút szerte a világban. Ezt sem Isten akarja, hanem az emberi balgaság idézte elő.

–      Ön szerint mit tehetünk mi, a túlélés érdekében a politikában?   

–      A politikában nincs különösebb tennivalónk. Amikor szavaznunk, akkor ne a politikusok megélhetését, és hazudozásait vegyük figyelembe, hanem a nemzet érdekeit. A nemzet érdeke pedig a béke, a teljes függetlenség, a jogbiztonság, az etnikai határok nemzetközi újratárgyalása, hiszen egyszer és mindenkorra meg kell szüntetni a magyarok kárpát-medencei elnyomását…

–      Hiszen, erről szólnak az autonómia-törekvések?

–      Az autonómia nem megoldás egy nemzet életében! Az maga az önkéntes lemondás arról, ami a miénk… de kérem, ez legyen egy másik beszélgetés témája.

 

–      Köszönjük a lehetőséget…

Fotók és szöveg: Dr. Vassy László

Forrás: Nemzeti Internetfigyelő

https://internetfigyelo.com/kulturember-a-nemzet-parlamentjeben-nem-gyujt-fustbombat-nem-ved-bunozoket-es-nem-tragarkodik-nagyinterju-stoffan-gyorggyel/